Bethlen Naptár, 1970 (Ligonier)

Dél-Amerika

148 BETHLEN NAPTÁR nyitott fedelű, tündöklő kincsű ékszerdobozokban gyönyörködhet: egy-egy város türkísz, smaragd, rubint, gyémánt fényözönben. Kár, hogy olyan hamar elnyeli a sötétség. . . Már Florida körül jártunk s titokban arra vártam, hogy hirtelen előáll valami csokoládé színű, vagy vállig érő sörényű, torzonborz, mosdatlan, kevésbbé jószagu, madárijesztőnek öltözött hipipolgártárs s ünnepélyesen bejelenti, hogy Kubába megyünk, vagy. . . Azt már nehéz megállapítani, hogy hova. Mert én ren­dületlenül hiszek az eleveelrendelésben, így most némelyek jegye az üdvösség országába szól, másoké meg az ellentétjébe. A dilemmát nem kellett élére állítanom. A gép utasai jámbor, álmos, törvénytisztelő polgárok voltak s így — közben elszende­­redvén — arra ébredtem fel, hogy Panamában vagyunk. Nem a Csatorna menti amerikai sávban, hanem abban a kis hurka­országban s annak is a fővárosában, amely meglehetősen bajos létezését az első Rooseveltnek köszönheti. Mármint a Teddynek. A város magasból nézve igen szép, fehér, vakító fénytenger, de amit én láttam belőle, az csak a repülőállomás volt. Nem túl tiszta, de ilyen fényűzésre ernvesztő hatású éghajlat alatt nincs is szükség. Különben csak azért szálltam ki a gépből, hogy vala­mikor eldicsekedhessem vele: ha már nem is nézhettem körül ebben az operett-izében, legalább a talpam érinthette a földjét. Félóra múlva újra a levegőben voltam, de olyan sötét volt, mintha bakacsinnal lett volna bevonva az ég. (Hadd mutassam, hogy Arany Jánostól is ragadt rám valami.) A kontinens nyugati szélén repültünk Lima felé. Attól kezdve, hogy pitymallott, figyel­ni kezdtem az alattunk elterülő képet, az Andeseket. A fellegta­­karót csak a csúcsok szúrták át: kopár, ijesztő, rozsdabarna sziklatömegek. Amit láttam, gigantikus méretű rozsdás fűrész kicsorbult, jobbra-balra ferdűlt fogaira emlékeztetett. Sehol egy zöld folt, fa vagy bokor, vagy az életnek bármiben nyoma. A pokol udvara lehet ilyen. Másnak adom ingyen; sőt ha az enyém volna, fizetnék, hogy más mondja a magáénak. Már ugyancsak reggel volt, amikor Peru fővárosa, Lima repülőterén leszálltunk. A városból magából nem láttam semmit, csak a repülőteret, meg az állomást. Modern s tisztább, mint a panamai. A közönség már határozottan délamerikai; sok a fekete­hajú ember s köztük az indián, vagy legalább is az olasz-spanyol típus. Az út leghosszabb szakasza itt kezdődött. Sok mindent lehe­

Next

/
Oldalképek
Tartalom