Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Tamási Áron: Ének és rügy
1969 91 közben ámuldozott ezen a naptár, én arra gondoltam, hogy Márton bácsiék vajon élnek-e még? Hát hogyne élnének, neveltem magamban a választ, de valahogy ez a válasz nem nyugtatott meg. Látnom kell őket, az volt a vágyam. S gondoltam, el is indulok mindjárt. Botot vettem tehát a kezembe, s a nyakamba akasztottam egy vászontarisznyát. A tarisznyába belétettem a maradék élelmet, s belétettem egy könyvet. S mint egy vándor, szépen elindultam. Nagy volt a sár, és a sár mellett ezer akadály az utón. De mentem, szomjas vággyal, s a hitet is kézen vezetve. Nemsokára, egy kicsi téren, népségbe keveredtem. — A Horka utcába? — mondta valaki. — Nem tanácsos arra menni. De bennem volt a vágy és velem volt a hit. Hanem valami mégis tovaszállt belőlem, mert Márton bácsi nem ismert meg, amikor beléptem a kicsi ház udvarára, és köszöntem neki. Valami rettentő és óriási pléhdarabbal küszködött éppen, ami ott feküdt a járó utón, ezer kunkorodással. Hát megmondtam neki, hogy ki vagyok. — Nézzünk oda! — kiáltott fel az öreg. — Hát Zsuzsi néni ? — kérdeztem. Élve kaptam meg rögtön a választ, mert abban a percben már ki is lépett Zsuzsi néni a házból, ami nem is volt nehéz, mert az ajtó egészen hiányzott a házról. Azon a szabad járaton mindjárt kihozott két széket Zsuzsi néni, s az udvar közepére letette. S mi azon a két széken beszélgetni kezdtünk s el is futott jól az idő, mert délfelé lehetett immár, amikor Zsuzsa néni az urához igy szólt: — Hallja-e ha már ilyen szépen együtt vagyunk, valamit ne készitsek? Csend lett. Az öreg nem szólt; csak az én tarisznyámból mosolygott kifelé a maradék élelem. S abban a csendben már úgy látszott egészen, hogy csupán kedves és könnyelmű beszéd volt, amit Zsuzsi néni mondott, mert hiszen nincsen a kamrájában semmi, ami a vendégnek onnét kijöhessen. Végtére s szabadkozva meg is szólaltam. — Köszönöm, nénémaszzony. Éppen elég vendégség az, hogy élve látjuk egymást. S ha ez nem lenne mégsem elég, megnézzük ezt a vászontarisznyát!
