Bethlen Naptár, 1969 (Ligonier)
Szabó Imre: Magyar Református Ökumené
144 BETHLEN NAPTAR imperializmusa szívesen csinál az Egyházból idomított haszonállatot, de ahogy ellenszenves a politikai, még ellenszenvesebb a teológiai és egyházi opportunizmus. A diaspóra magyarság egyházi szempontból is nyitottszivü egy dialógus számára, de amig otthon revizió alá nem veszik az “egyházpolitikát” egyházon belül és kívül, addig csak turistaszemléletű reláció lehetséges az anyaországgal. Csak mellébeszélhetünk a dolgoknak vagy a siketnémák gesztusnyelvén mutogatunk. Negyedik eszközként az . . . elkülönödést . . . emliti Ravasz László. Igaza van a világba kifutott és megerősödve visszakészülő gazdasági emigrációba peregrinált magyarok érdekeit tekintve. A múlt század népi kivándorló tömegeiben az a lelki fűtöttség dolgozott . . . pénzt gyűjtök és hazamegyek. Nagy része a családot is csak később hozatta maga után. Kevésnek sikerült valóban haza is mennie. Bombaként jött az első világháború. A húszasharmincas évek minden egyébnek kedveztek inkább csak annak nem, hogy az amerikás magyar hazatelepedjék. Kormányainknak sem volt ebben az ügyben sem terve, sem reflexe. Elég a csángó telepitési akciók sorsát idéznünk. Ezzel a lelki háttérrel, hogy visszavárjuk a kivándorolt magyarságot, teljes és becsületes igaza van Ravasz Lászlónak. A vegyesházasságok, szellemi és egyéb természetű együttélés és együttműködés erős ölelésében sok magyar olvad el világszerte. Elkülönödés mint olyan ma nem lehetséges. Mit és hogyan tegyünk, hogy magyarságunk és emberségünk feladása nélkül becsülettel élhessünk és dolgozhassunk a befogadó népek között népünk és az emberiség javára.? Erőink koncentrálásával. Egy komposzttá váló magyar emberanyagot szívesen fogad és nyel el a világ mindenütt. Igazi haszna nincsen belőle, mert a felfelé emelő minőségnek a hormonját a befogadó népnek is csak egy önmagához hü és a befogadókkal igv szolidáris magyarság nyújthatja. Gyógyíthatatlan sebeket kap és ad a diasporában az a magyar, aki nem tudja megérteni és megbocsátani gyermekeinek más népek fiaival és leányaival való házasságát. Sem nyelvünket, sem kultúránkat, sem magyar mivoltunkat nem kell feladnunk a nagyvilágban sehol, ha ragaszkodunk hozzá. Ez a kérdés, hogy ragaszkodunk-e? Ezt a ragaszkodást tudatosítanunk, lelkierővé sűrítenünk, megtarta
