Bethlen Naptár, 1968 (Ligonier)
Magyar mosolygás
1968 89 A KOLTO SÍRJA Kerestem őt bus temetőben, Ahol kisértni járt a múlt. Kerestem őt dús fák tövében, Ahová teste földbe hullt. Megértetted, megénekelted, Versbe öntötted bánatunk; Tudtad jól, hogy akkor is sírunk, Mikor kacagva vigadunk. Sir ja körül a teremtettség, Szentséges csendben hallgatott, Mintha érezte volna minden; •Csendet kíván a nagy halott. Mindent látó szép szemeiddel Az Istent láttad önmagát. Számodra nem volt érthetetlen, Szived fogta fel a csodát. Imára kulcsolt kézzel álltam, Behunyva mind a két szemem. Az esteledő félhomályban, A költő megjelent nekem. Pajtást láttál a csillagokban, Holdban hűséges cimborát; Utitársat a Földgolyóban, Napban lángszivü ősanyát. Le" kém azonnal megérezte, Elérkezett a pillanat, Amikor elmondhatom néki, őszinte vallomásomat. A szived visszajárt a múltba, Nótáért, könnyért, csókokért; A lelked messze szállt előre, Küzdve a magyar holnapért. “Költő voltál, ki dallal szedte Kévébe a magyar kalászt; Tollal végezted nagy munkádat, Istenmezőkön aratást. Költészetedben Múlt és Jövő Énekli az örök Jelent, Bár -azemed jól látta a végest, Lelked hitte a végtelent. Papja voltál a gondolatnak, Tisztán hirdettél szent igét. Sziyed táncolt, lelked szikrázott, Ontva szépségnek bő tüzét. Nemzetünk büszke fia voltál, Regélő kobzos, nemes ur. Alkottál, Írtál, énekeltél, Amíg csak megszakadt a húr. v i TMr *>' i óriás voltál embertömegben, Fáradhatatlan, alkotó Magyar maradtál idegenben, Fájó szivü, hős, bujdosó. Nem találunk a temetőben, Üresnek látjuk sírodat, Neved, mely veled lett temetve, Széjjelszórta a hantokat. Álmodtál - senkitől sem félve —Jövőbe látó terveket, Nem akartad másokra rakni, Magad vitted a terheket. Arcod eltűnhetett a sírba, Neved azonban fennmaradt, Mert nem temethető be földbe, A halhatatlan gondolat! Dömötör Tibor Tarnócy Árpád a kiváló amerikai magyar költő halálának 10. évfordulóján
