Bethlen Naptár, 1967 (Ligonier)
Otthonunkról
88 BETHLEN NAPTÁR Belépnek a kapun s rohan feléjük két nagy fehér komondor kutya. Majd olyan nagyok, mint egy féléves borjú. A diák négykézláb kezd futni a kutyák felé. A kis diáknak szive a torkában ver, de ha meghalt volna nyomban, akkor sem hagyta volna el legátusát. A diák reákiáltott: “Gyorsabban és ugass!” A kutyák még mindig rohannak feléjük. A diákban is átvillant: nem mond-e csődöt a trükkje? Hátha nagybátyja nem mondott igazat? Még vadabbul kezd futni négykézláb, olyan hangokat hallat, hogy a két komondor ugatása bújjon el mellette. Kezeit csapkodja úgy, hogy még ilyen kutya első két lábát nincs az a kutya, amelyik látott volna. Már nincs több, vagy 20 méter. A kutyák csak tartanak feléje. Átvillan az agyán, hogyha terve kudarcba fullad s ennek hire megy Patakon, akkor neki a szégyentől el kell bujdosni. Irtózatos méregbe gurul. Ráordit a fiúra: “Siess!” Maga rohan neki a kutyáknak s el volt tökélve, hogy beleharap a kutyába ... íme, a kutyák, amint közelebb érnek, megrémülnek. Még ők ilyen kutyák nem láttak. Egyszerre fékeznek a kutyák. Hiszen ezeknek a kutyáknak emberi féjük van, s az egyik az első lábában bicskát tart. Oh, ezek a kutyafejü tatárok! A két fehér komondor egyszerre fékez s úgy, hogy a szembe jövő ember-kutyák csak a porzó havat látják. A komondorok irtózatos vonitással megfordulnak s szaladnak még nagyobb sebességgel, mint jöttek, túl a csűrön, kifelé a határnak. A legátus meg szalad utának, de már emberi formában. A kis diák még mindig kutyásitott állapotban van s nagy kabátja kétfelé nyílva, mintha fekete szárnyak lennének. A diák rászól: “Elég volt.” Mennek a kastélyba. Törölgetik a kezüket. Már nyílik is az ajtó. Az öreg fösvény földesur érthetetlenül bámul reájuk. “Hogy jöttek ide maguk?” — kérdi olyan csodálkozva, mintha a saját szemének sem hinne. “Nagyságos ur, kézzel lábbal igyekeztünk, hogy idejében ideérkezzünk!” — feleli a diák. “Mit csináltak a kutyáimmal? Hol vannak a kutyáim?” “Mi semmit sem csináltunk velük. Nincs ütő szerszám nálunk, követ sem dobtunk rájuk, mert minden hótakaró alatt van. Szaladtak felénk, de mikor ránk néztek, elszaladtak.” Az öreg próbálta hívni kutyáit, de bizony azok nem jöttek viszsza. Nem tehetett mást, mint behívta a diákokat a lakásába. Le
