Bethlen Naptár, 1966 (Ligonier)
Kozma Andor: "A Kárthágói Harangok" (Vers)
52 BETHLEN NAPTÁR S a zsenge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként odahagyják . . . Ó, a boldog ifjak, ép erős legények, Mint irigylik őket rokkantlábu vének! S ezek is elmentek, nem sújthatva mással, Sújtani az ellent, bátor bölcs tanáccsal. Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? — Egyenesre igazitsd kaszádat! Nincs elég húr ijjra, hogy nyilad röpitsed? Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömest lenyirják, — S szereli aranyhur a harcosok ijját, De a hadhoz pénz kell s Kárthágónak nincs már, Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár. Kárthágói delnők, hires csodaszépek Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket, Smaragdot, rubintot, zafirt, amethisztet, Napkeleti topázt, díszét minden dísznek . . . S most leszedik sorra, ami rajtuk drága S közkincsül teszik le hónuk oltárára. Ó, szent hazafiság magasztos tüz-láza! Az egész Kárthágót felgyújtja, felrázza. Mindent a hazáért! . . . S kiki egyetértett: Sem Isten, sem ember, — első a közérdek! Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek És a harangokból ágyukat öntöttek! Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az égbolt . . . Eszmél a professzor, elhallgat, — elég volt Hogy is volt? — Kárthágó, harangok és ágyú . . . ? Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú! S mégis: a teremben nem mosolyog senki, Csönd van — tüzes arcok . . s könnyezik mindenki. Nem szól a professzor. Ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja a zokogás-orkán. Ül sokáig némán, sóhajt keserveset: “S Kárthágó — elesett.”
