Bethlen Naptár, 1965 (Ligonier)
Tarnóczy Árpád: Nyirség
42 BETHLEN NAPTÁR tudja, hogy merre fut a Duna, merre a Tisza? Hol fekszik ez, vagy az a város, falu, erdőség, sikság avagy dombos, de hogy miféle ősiség támadozik fel itt, vagy amott az ilyen tavaszi szelekben, azt már csak nagyon jó szimatu magyar szimatolhatja meg és bocsássa meg nekem mindenegy olvasóm, nem tudom én bizony, hogy kap-e hát mindenki az itt vágtató szelekben is ilyen szimatot. Mert azért mégis csak messze világ innen a magyar világ. Sorra veszem bizony ezeket a szeleket, mert melyik innen jön, melyik amonnan: Nyirségről, Bükkről, Tuladunánról, Nagy- Alföldről, kis rónákról, komor hegyekről, szelid lankákról. Mindenféle múltból. Azt mondja például a nyirségi szél az éjjel, hogy: — Jó komám, nagy zsivajgás van most a tiszai nádasokban. Egymásra sereglenek a ludak, a rucák, a gémek. Tyhü, az áldóját, micsoda szájaskodó nép érkezett most is a vencsellői vizekre. Igen emlékeztető a besenyőkre, akik errefelé látogatták leginkább az országot. És járt erre jóelőtte Attila is, nem is sokkal később — mindössze félezer évvel — maga Szabolcs, aprólovas seregeivel és a zsibongó tavaszi éjszakában heregő nyirjesek árnyéka csipkézte útját a harmatos fehér utakon. — De ment Szabolcs tovább, amikoron már várat is emelt volt a jószággal bajoskodó pásztorok védelmére, mert bölcs vala Szabolcs, jól tudta, hogy vége-hossza nem lészen ezután a nyugtalankodásnak és hogy igy a népek viaskodásában, nagy kincs ám a nyájba, kondába, csordába vert jószág. De hagyott melletük mindenféle pusztai ebeket is, amik olyan hűséggel jártak őrséget a jószág körül, mintha a magukét őriznék, pedig csonton, juhbélen, mócsingon, egyében kivül nem igen részelt nekik mást a pásztor, ha egy-egy juhot, disznót, avagy csülkös marhát kampóra akasztott. Ámbár maga a pásztor sem juthatott jóval jobbhoz, mert mindnek a javát harcos vitézek vitték el, szép szóval, vagy parancsra. De mindenképen vitték. — Ezért áll talán még ma is olyan távolbatekintő szomorkodásban a juhász meg a kanász Szabolcs foglalásában, ahol mindig is a nóta volt a legjobb barátja, mert daloskedvét még a tatár se tudta kikergetni a Nyírségből. Búgó bus a nóntája, mint a vadgalambé, vagy nevető, mint a gerle. Erről írjál te, jó komám, némely sorokat, mert ezekben a nótákban vagyon a lelke minden szépnek, amit Isten teremtett meg a Nyírben, vagy amit a magyar hozott oda. — Lám-e, a talyigás is gurul a homokon, milyen énekesen! Egy lova füle mögött nyírfa gallya zöldéi meg pántlika piroslik,
