Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Halottaink
60 BETHLEN NAPTÁR SZABÓ LÁSZLÓ (1880-1961) Eltemettük Szabó Lászlót is, az amerikai magyarság első nemzedéke költői ötösének “utolsó Mohikán’’-ját. Kemény György, Pólya László, Szécskay György és Tarnóczy Árpád után nyugovóra tért ő is. Érdekes képlete voltak ők annak a korszaknak, amely 1890 és 1914 között, mondhatjuk, százezrével sodorta át az Óceánon az ősi magyar törzs leveleit. Költészetükön felismer - szett az az irodalmi hagyaték, amit Arany, Petőfi és Tompától örökölt irodalmi nyelvünk. Ennek bélyege épen a Szabó munkáin mutatkozik legjellegzetesebben. Ezt a hatást ő nemcsak, hogy nem tagadta, de épen erre volt a legbüszkébb, egészen addig a mértékig, ami Ady, Babits, Kosztolányi s talán még Tóth Árpád újabb stílusát is romlásnak érezte. A borsodmegyei Sajókereszturon született, szerény viszonyok között élő földműves családból. Falujának papja és tanitója helyezték el az éles eszü fiút a “szegények iskolájáénak is nevezett Sárospatakon. A szokásos tanulmányi és szépirodalmi elismerésekkel ott érettségizett. Aztán tétovázott egykét esztendőt, amely alatt szülőfalujában és Diósgyőrben is jegyző-gyakornokoskodott. Talán épen azért, mert Aranynak is ez volt az eredeti pályája. Aztán meggondolta magát visszament az öreg kollégiumba theológusnak. Mint ilyen kortársai között a legjobb szónok s legjobb verselőként végzett. Tanulni jött-e Amerikába, vagy csak szolgálni, sosem beszélt róla, de egészen bizonyosan — mint annyian mások tervezték! — rövid időre. Ez azonban több mint egy félszázadra nyúlt. Neki ez örök fájdalmat jelentett. Mint az Arany müvét befejezni szánt “A hun király” cimü kötetében irta: “Nagy idők vihara szétdulta a fészket Dalnokát kiverte belőle a Végzet, Dalát idegenbe szivszorongva futta, Lelkét belenyujtá vigaszért a múltba.” Boldogtalanságában igy lett ő a hőn szeretett hazátvesztett költőknek legboldogabbika, mert az amerikai élet mindennapi szürkeségéből sikerült belemenekülnie az ünnepien szines magyar múltba. Ez tette szokatlanul termékennyé is. Nagyobb szabású munkái mellett Arany János nyelvén, de Petőfi itt-ott végletekbe csapó temperamentumával szinte ontotta magából az “Irredenták”-at s fantáziájának egész “Pocahontas”-ig terjedő termékeit. Mindig nehezen élt, de mindig könnyen, szivesen és sokat dolgozott, pedig előbb az utazó lelkészség, később a legszükösebb parókiák szegénysége nem a legalkalmasabb helyzet volt a költői munkára. A papot azonban sohasem tagadta meg magában. A 150 dávidi Zsoltár uj átköltése a legszebb bizonyság erre. Ezeknek legnagyobb része abban a tizenhárom kötetnyi kéziratban vár kiadásra, amit özvegyére hagyott. Úgy tudjuk, hogy a “A hun király” Arany azonos tárgykörű munkájával együtt kerül kiadásra Magyarországon. Ennek ő már csak “odafent”-ről örvendezhetik. “Én húr vagyok csak Isten hegedűjén” — irta magáról egyik versében. Ez a húr most elpattant. Zengése végig hangzott Magyar-Amerikánkon s rezgésbe hozta a költők fájdalmaira érzékeny lelkeket nemcsak itt, de mindenütt, ahol őt ismert magyarok élnek. Életének 82. évében a floridai Miamiban elszenderült papköltő végrendeletszerüen Perth Amboyba vitette kihűlt testét, ahol a magyar református egyháznak magyarok számára saját temetókertje van. Mert magyarnak született, magyar maradt s halálában is ezt akarta megbizonyitani. Elhunyta nemcsak özvegyének, pap és irótársainak, itteni magyarságunknak, de az egyetemes magyar irodalomnak is vesztesége és gyásza. — Emlékét müvei őrzik legbeszédesebben. (B. K. Gy.)
