Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)

Halottaink

58 BETHLEN NAPTÁR addig él, ameddig az evangéliumból, az evangélium szerint és az evangé­liumért él. * Vásárhelyi János életművének legalább olyan jelentős része volt püspöki kormányzói tevékenysége, mint személyes hatása, vagy irodalmi munkássága. Ez a kormányzás nem volt több és kevesebb, mint az egyház hajójának vezetése a történelem viharai között. Nem ok nélkül beszélünk viharokról. Püspökségének kezdő és záró éve (1936-1960) mindennél jobban szemlélteti szolgálata jelentőségét. Olyan időkben vette át az egyházkerület vezetését, majd az országos zsinat elnökségét, amikor magasra csaptak a nemzeti többség nacionálista és soviniszta szenvedélyének hullámai. Vásárhelyi János a merev ellenállás és meghunyászkodás szélsőségeit elkerülve a magyar re­formátus egyház helyét, szolgálatát és magatartását akarta megkeresni az uj államrendben mind 1944 előtt, mind 1945 után. Hogy ez mennyire sike­rült neki, arra nézve legbeszédesebb bizonyiték az, hogy az erdélyi református egyház a nehézségekkel megküzdve ma is él s Vásárhelyi Jánost az 1945. évi szocialista hatalomváltozás is meghagyta püspöki tisztében, sőt a ma­gyarság képviseletében a nagy nemzetgyűlés tagjává választották s egyik jubileumán elnyerte a népköztársaság csillaga magas kitüntetést. Mindezt nem azért, mert cserébe érte politikai vagy világnézeti árat fizetett volna, hanem azért mert a nemzetiségi Erdélyben román, magyar, szász feszültségek között megtalálta a magyar reformátusság helyét, szolgálatát és az együtt­működés területét. Az ökumenikus gondolat keleteurópai, erdélyi megfogal­mazása az ő magatartásában és szolgálatában jutott leghitelreméltóbban ki­fejezésre. Egész magatartására jellemző az a nyilatkozat, amelyet nemrég tett: “Nem azért helyezett erre a földre Isten, hogy egymás alkotó kezét lefogjuk, hanem ellenkezőleg, hogy egymást támogatva és megértve munkál­kodjunk a haladásért, hazánk felvirágoztatásáért, az országos és egyetemes békéért, a jólétért, a szellemi és lelki javak kibontakozásáért és általában mindenért, amivel Isten dicsőségére és embertársaink javára lehetünk.” Temetése 1960 december 14.-én ment végbe. Az alsóvárosi templom ra­vatalára csaknem száz koszorút küldtek rokonok, barátok, egyházközségek, intézmények, hatóságok. A gyászistenitiszteletet Dávid Gyula egyházkerületi főjegyző végezte. Az I. Korinthus 4, 1-4. alapján beszélt az elhunytról, mint Krisztus hü szolgájáról és Isten titkainak bölcs sáfáráról. A református egyház gyülekezetei és intézményei nevében Martonossy György egyetemes főgondnok búcsúzott. A gyászistenitiszteleten megjelent és beszédet mondott a kormányzat képviselője, a román orthodox egyház kolozsvári görögkeleti püspöke, a nagyszebeni szász püspök és a kolozsvári egyetem egyik profesz­­szora. A temetés alatt megkondultak valamennyi többi keresztyén egyház templomának harangjai és egyházi épületeikre kitették a gyászlobogót. Mindez annak beszédes jele, hogy Vásárhelyi János nemcsak kivételes megbecsülést szerzett magának, hanem a református egyház számára megbecsült helyet és közösséget talált a nemzetiségi Erdély életében. Az ezreket kitevő gyász­menetben 150 palástos lelkész kisérte elhunyt püspökét a házsongárdi teme­tőbe, ahol 13 éve elvesztett hitvese mellé temették. Az uj sirt a koszorúk öt méter hosszú három méter széles és két méter magas virágtakarója bo­ntotta. A koszorúk virágai elhervadnak, a test elporlik. Vásárhelyi János püspöki szolgálata, hite és hűsége azonban beleépült az erdélyi református Sión falaiba mint Kőműves Kelemenné vére Déva várába. Azért épülhetett bele, mert ő maga beleépült hitével, szolgálatával, haláláig tartó hűségével az egyházat fundáló, megtartó és megujitó isteni Kegyelembe. DR. DÓMJÁN JÁNOS Budapest.

Next

/
Oldalképek
Tartalom