Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Előszó
ELŐSZŐ Otthonunknak ez a negyvenedik évi kiadványa. Első száma “Árvaházi Naptár’’ név alatt 1922-re jelent meg. Trianon alig volt két éves. Odaát égig lobogott az irredentizmus tüze, itt pedig arról folyt a vita, hogy melyik az első; a külső-é, avagy a belső? Már tudniillik, hogy a belső revizió-é, vagy a külső. Utána vagyunk, de megállapíthatjuk: ha a belső reformok megvalósítására csak felét fordítottuk volna annak az energiának, amit a külső elérésére elégettünk, a későbbi súlyos megrázkódtatások elviselésére rugalmasabbak lettünk volna. Tévedtünk, de a tévedés a magyar élettel velejár. Trianonnak köszönhetjük a ma már világméretűvé vált szétszórattatásunkat is. Addig csak Moldva nyelt el bennünket, meg Havasalföld, meg az Egyesült Államok. A Trianonnal hontalanná, vagy fölöslegessé vált magyar tömegek, mert az Egyesült Államok kapui bezárultak, először Nyugat- Európa, de főleg Kanada felé zúdultak s mikor az ide való bejuthatás lehetősége is leszűkült: fölfedezték Brazíliát, meg Argentínát, meg Uruguayi, meg Kubát, sőt még Mexikót is. Diaszpóra nép lettünk s ma már, az első háborús bukásnál és tragikusabb második háborús bukás után a Föld kerekségnek a szó szoros értelmében nincsen olyan része, ahol magyarok — véreink, hitünknek cselédei — ne élnének: Alaszkától Patagóniáig, Szibériától Dél-Afrikáig s még a Csendes Óceáni szigetvilágban sem ismeretlen a magyar szó... A világ méretűvé vált magyar tarlón, Ruthként, ez éven is összeszedegettünk néhány kévére való kalászt. Gondunk, bajunk ugyan magunknak is van épen elég, de ha mi nem törődünk nálunk megmérhetetlenebbül nehezebb életkörülmények között küzdő véreinkkel, hitünk gyermekeivel: ugyan ki fog? Legalább mi tartsuk számon dolgaikat s ha egyebet nem tudnánk tenni: imádkozzunk értük. Magunkért sem árt. Hidrogén bombás korunk egyre jó; felfedezteti velünk, hogy az életnek csak az Ur Krisztusban van értelme s a Hozzá vezető utat pedig imádságnak nevezik. D. S.
