Bethlen Naptár, 1962 (Ligonier)
Dél-Amerika
BETHLEN NAPTÁR 147 Azt irtain, hogy sanyarú külső körülmények között folyt a kiterjedt munka. A központi egyházból, Sao Pauloból jár a több ezer kilométeres utakra, gyülekezeteink pásztorolására a lelkipásztor, de a központban, az immár harminc éves munkálkodása dacára se volt lelkészlakás. Sao Paulo város szivében 1932 óta központi irodát tartunk fenn, 1937-1941 közt szép, nagy templomot építettünk a város egy forgalmas terén, de jött a második világháború, jött az uj meg uj imigránsok áradata és az egyházunk alapjai a lelki és szociális munkában mindjobban kimerültek. Elégtelenek voltak arra, hogy parókhiát is építsen az eklézsia. így a lelkipásztor a templom alagsorában (katakomba szerű helyiségben) húzódott meg. Csoda, hogy onnan, a sötét zugból is tudta éveken át végezni ezt a lelki világosságot ragyogtató szent missziót: a Református Egyház braziliai megszervezését, az Ige szolgálatát. Az őskeresztyén egyház is igy kezdődött s a csodák ismétlődnek, bár akkor nem a lelkipásztorok, a lelkimunkások, hanem a gyülekezeti istentiszteletek voltak katakombákba kényszerülve. Ez esztendőben végre méltó lakást szerzett a hívek áldozatkészsége az amerikai presbiteriánus misszió hathatós segítségével a lelkipásztornak. Az egyház parókhiájának a megvásárlása biztosítja, hogy a Braziliai Református Keresztyén Egyház munkálkodása zavartalanabb lehessen, lelkipásztora legalább idősebb korában már nyugodtabb otthonban gyüjthesse az erőt a munka végzésére, a jövendő lelkészeinek pedig majd már ne kellessen sanyarú külső körülmények közt leélni az életet, hanem több energiát fordíthassanak a fontosabb lelki oldalára az egyházi életnek. A parókhia különben két utcára szóló telken szép kert közepén van. A forgalmas helyen épült templomunktól gyalog csak tizenöt percre a város csöndes rezidenciális részében. Régi, tégla épület, amelyet az angol vasúttársaság mérnöke annak idején magának épített. Az egyházunk nagy költséggel szépen kitataroztatta, kisebb átalakításokat, javításokat eszközölt rajta s a lelkészpár pedig otthonná, igazi lelkészlakká tette azt. Érdemes megemlíteni, hogy a lelkészlakás megszerzésében, a közel négy millió cruzeiro (mintegy tizenháromezer dollár) ár törlesztésére hogyan buzgólkodik a református egyházunk női tábora. A Nőszövetségünk kezdeményezésére először a presbiterek feleségei sorjában minden hónap harmadik vasárnapján a délutáni istentisztelet végeztével teára hívják meg a gyülekezetét. A teát a “Lacikonyhán” süteményekkel harapnivalókkal együtt adják el a parókhia javára. A presbiterek feleségeitől átvette ezt a szolgálatot a lányok serege, akik szintén rendeznek ilyen “teát”, azután pedig majd a gyülekezet egy-egy buzgó nő-tagja fogja folytatni. A befolyó összegen túl, amely lassan törleszti a parókhia árát, ez a segitőkészség az eleddig csöndes harmadik vasárnapját a hónapnak amikor azelőtt kevesebben jelentek meg a hívek az Isten házában, népes és lelkes összejövetelekké varázsolta. Alkalmat adott arra, hogy újra elevenebb, közvetlenebb egyházi életet teremtsen s a hiveket s az egyház barátait összehozza. “És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek ... ezt mondja az Ur Isten.” (Ez. 37:14.) így a parókhia szerzés kifejezésre juttatta újra a hívek egyházszeretetét és lelki munkásai iránti megbecsülését. A múlt évi Bethlen Naptárban már megemlékeztünk a jövendő lelkészeinkről is. Közülök mohai Szabó Béla továbbra is itt Brazíliában tanul. Gridi Papp Árpád segédlelkészünk pedig, miután itt elvégezte, méghozzá az elsők közt a theológiát, Európába ment tanulmányútra. Reméljük, hogy a következő esztendőben már arról számolhatunk be, hogy tudásukat, munkájukat hogyan adják a braziliai magyar eklézsiában Isten dicsőségére. Apostol János
