Bethlen Naptár, 1961 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 31 SZTÁRAY ZOLTÁN: A CSILLAG MINDIG IDŐBEN INDUL . . . I. Az Ur szempillája meg se rezdült s a csillag elindult végesvégtelen utján. Péter apostol, aki ott ült az Ur előtt, megkönnyebbülten lélegzett föl. Az Ur megfedte: — Péter, ne légy kishitű: a csillag mindig időben indul! Felszedelőzködtek a három királyok is. Kezükben aranyat, tömjént, mirhát, szivükben alázatot hordoztak, hogy mindezt lerakják a Gyermek elé. Szemük a csillag útját figyelte s nem riasztotta el őket a kietlen, száraz sivatag, nem a felhőkbe nyúló, hóboritotta bérc. * A fél várost kilincselték már végig hiába, minden ház tele volt idegenekkel. Mária nehezen birta magát. József aggódva kopogtatott a következő ajtón. A fegyverkovács látta, hogy Mária viselős: — Talán a város szélén lévő vendégfogadóban, ott még akadhat szállás, — szólt s gyorsan behúzta maga után az ajtót. Mária botladozott, szájából nehéz sóhajok szakadtak föl, József karjára támaszkodva vonszolta magát a város felé. * A tonnányi rönk tompa zuhanással esett a többi mellé. A vége felcsapódott, hideg, fagyos göröngyöket vert az emberek arcába, akik a tehertől megkönnyebbülve egyengették a derekukat, nyújtogatták karjukat. Húszán lehettek, mind szürke, nyúzott, ólmos arcú emberek. Rongyosak, soványak, avit csizmájukból lógott a szennyes kóc. Szemükben eszelősen égett az éhség. — Fenn a bányában mondták: ma hamarabb vonulunk be, — lihegett valaki az embercsomóból. Sötét maradt minden arc, egyetlen kemény vonás sem enyhült, egy vállránditás sem esett. Talán csak belül kezdett melegedni valami egyikben-másikban. A vezető fojtottan préselte ki magából a figyelmeztetést: — Az őrök! Ott, a fordulónál! A csoport hirtelen kettős sorba igazodott s kelletlen, mégis gyors léptekkel indult az irtás felé újabb rönkért. A belül kezdődött melegség eltűnt, valamennyien csak az arcukba vágódó jeges havat érezték, s dörzsölgették kesztyütlen, meggémberedett ujju kezüket. Báránybélésü bundában, halinacsizmában, lehúzott fülvédős prémsapkában vigyázták őket az őrök. Vállukról lógott a géppisztoly, fekete csövükből a halál vicsorgott. Közömbösen nézték a mellettük elhaladó, foszlott sapkájukat megszégyenitő köszönésre rángató ember-árnyékokat. Csak az utolsónak rúgták el a bokáját:
