Bethlen Naptár, 1960 (Ligonier)
Az Anyaszentegyházról
BETHLEN NAPTÁR 107 társ nélkül. Jelenleg az európai UTITÁRS és az Egyesült Államokbeli ERŐS VÁR szintén élvezik a Világszövetség hathatós támogatását. Ausztráliában a HITBŐL ÉLÜNK cimü havilap a gyülekezet támogatásából él. Viszont a gyülekezet az ottani evangélikus közegyház védelme alatt van. Legutóbb 1957-ben Bécsben találkozott a külföldi magyar evangélikus lelkészikar, mégpedig helyzetének és dolgainak a megbeszélésére. Itt elvi jelentőségű határozatként mondották ki, hogy a megszervezendő gyülekezetek mindenütt az illetékes országok evangélikus kereteibe fognak beleilleszkedni. Ez valósult meg gyakorlatban az Egyesült Államokban is, ahol az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia nem képez külön közigazgatási szervezetet, hanem a United Lutheran Church in America alkotmányán belül, mint tanácsadó szervezet működik, bizonyos lelki irányt adó gyakorlati feladattal. Magyar nyelvű szolgálatot végző gyülekezeteink alakultak a 2. világháború után Angliában, Argentínában, Ausztriában, Ausztráliában, Brazíliában, az Egyesült Államokban, Finnországban, Franciaországban, Németországban, Svédországban, és Venezuelában. Az utódállamokban is vannak gyülekezeteink: Romániában, Jugoszláviában, amelyeknek létszáma és sorsa meglehetősen hiányos a cikk írója előtt. Még ötven esztendeje sem igen múlt el attól az időtől, amikor az amerikai német evangélikus gyülekezetekben azt vitatták, hogy vájjon az Úristen megtanul-e angolul az amerikaiak kedvéért. Voltak, akik ebben bizonyosak voltak, de a maguk részéről az igazi istentisztelet alapfeltételének a német nyelv megtartását tartották. Azóta eltemetkezett a nagy német erdő is és a viták miatt sok százezer evangélikust veszített az Egyház. Ma az amerikai magyar reformátusság lelke sajog a legélesebben e nagy kérdés körül. A magyar evangélikus egyház Magyarországon szerzett élményei alapján a nyelv és hit kérdésében megtanulta a bibliai figyelmeztetést: “Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék”. A haza és hit kérdését önmagunk egyéniségében olyan egységnek tartjuk, amelyet erőszak nélkül nem lehet kettéválasztani. Olyan természetesen vagyunk magyarok és evangélikusok egyszerre, mint a gyümölcs és a fa, vagy az illat és a virág. Ha meghalna az egyik rész bennünk, akkor a halál jegyese már a másik is. Magyar evangélikus gyülekezeteink ezen a téren őrlődő problémákkal állanak szemben. Hogyan mondhatnánk azt az itt született másod- és harmad generációnak, hogy ez a föld nem a ti hazátok. A másik oldalon, hogyan feledkezhetnénk meg azoknak a sorsáról, akiket otthon hagytunk, akik ugyancsak Istennek szabadságra teremtett gyermekei?! Egyetlen utat látok csupán: belevésni gyermekeink imádkozó szivébe azt, hogy mindazt, amit hoztunk magunkkal és amit átadhatunk nekik jellemben és kulturális értékekben, annak gyökere a Kárpátoktól koszoruzott magyar földből származott. A származás pedig mindig kötelezettségeket hoz magával. Ezt tenni kötelességünk,
