Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Szépirodalom
54 BETHLEN NAPTÁR tikénak taktikája szabja meg, amelynek alapjait Lenin rakta le és amelyet a Szovjet állam négy évtizedes fennállása alatt épitett fel. Ez a politika szinte művészi fokra fejlesztette a hatalom megszerzésének, megtartásának, sőt továbbépitésének módszereit, olyan helyzetben, amikor a nép óriási többsége a hatalom ellen foglal állást. A szervezetlenül amorf lelki ellenállás leszerelésében a legfontosabb rendőri módszerek mellett segítségül veszi a pszihológia, a szociológia és általában minden tudományág itt felhasználható elemeit, a művészet minden fajtáját, nem szólva a modern technikai civilizáció által nyújtott lehetőségekről. Magyarországon az egyházi élet visszaszoritása az iskolák elvételével kezdődött. Csakhamar követte a vallástanitás leszűkítése, majd a missziói élet és szeretetmunka megszüntetése, a meglévő intézmények elvétele. Az egyház kardinális tevékenységéből három lényegileg megszűnt. Az állam további törekvése abból a meggondolásból fakadt, hogy azoknak a nemzedékeknek a gondolkodását nem tudja megváltoztatni, amelyet nem ő nevelt. Ezért az ifjúság neveléséből kell kiszorítani teljesen az egyházakat, mert ezzel el lehet venni a jövőjüket. Addig azonban szükség van az egyházakra, mert a velük szemben való nyílt fellépés, a hirdetett és hallott elvek következetes gyakorlata a magyar nép természete szerint csak ellenkező hatást váltana ki. A nyíltan üldözött egyház szükségképpen mártir-egyházzá válik, ez pedig a legnagyobb veszély számukra. Az egyházi élet fennmaradásának, az állam és egyház közötti hivatalos viszonynak sokkal inkább ez a tényező a mozgatója, mint a felszínre került vagy hozott vezetés “reálpolitikai” felismerése, vagy az “egy szükséges dolog” megtartására irányuló tevékenysége. A másik tényező, hogy mindaddig, amig a nyugati világ fennáll, és a Szovjet vezetők által hirdetett világkommunizmus ki nem alakul, szükség van olyan egyházakra, a kommunizmuson belül is, amelyeknek vezetői a nemzetközi egyházi és béke-fórumokon vallomást tehetnek a vallásszabadságról, a kommunista államról, mint az egyház barátjáról és jóakaratu partnerről. Az egyházak vezetői kénytelenek ezt tenni, mert pozíciójuk nem az egyháztól, hanem az államtól függ. Felelős helyre került evangéliumi emberek is teszik ezt, mert tudják, hogy enélkül a “szolgálat” nélkül pozíciójukban nem maradhatnának meg és mindig lenne helyettük rosszabb, aki a szerepet vállalja. Az állam nem elégszik meg azzal, hogy engedelmes egyházi vezetést teremt, hanem igyekszik elérni, hogy olyanok kerüljenek be az egyházi vezetésbe minél számosabban, akik az egyház és állam kapcsolatának kialakításában nem az egyház, hanem az állam oldalán állanak. Ezek beékelődnek olyan szolgálati viszonyba és
