Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Szépirodalom
36 BETHLEN NAPTÁR Képek a múltból Irta: Csia Kálmán. Ha majd kezdi letépni rólam az elmúlás goromba keze a testnek drága ruháját, nagyon fogom sajnálni azt. Össze nőttünk s megszerettük egymást. Már kezdem látni, hogy jó szolga volt és inkább értékelem. Kezdem félteni, kényeztetni. Jó két paripám volt a két lábam. Hányszor ugrottam velük rikkantva bele a tavaszba. Szinte ficánkoltak alattam, mint jó vérü csikók, zöld mezők ölén. Hűségesen vittek át égő, összetört országokon, mikor menekülni kellett. Hogy immár meglassultak az csak azért van, mert az élet fiakere több terhet rakott rájuk mint birnák. Kezeim és ujjaim is hűséges szolgák voltak. Mindenben nagy segítségemre voltak nekem. Farkas orditó hidegben a Bajor fenyvesekben olyan óriási fenyőket vágtak le, csak azért, hogy a kis fiam meg ne fagyjon, hogy a föld is feljajdult esésükön. Nem lesz könnyű ha majd eljönnek a nemszeretem napok s a lábaim ledőlt oszlopokká válnak s kezeimet, mint törött szerszámokat dobja el a nagy ur az elmúlás. Mégis talán a legjobban a szemeimet fogom sajnálni. A lelkem sokszor kikönyökölt a szemeim ablakán s szédülve itta a világ szépségeit. Amint becsukom őket, a fénynél gyorsabban visznek vissza a múltba most is és képeket vetitenek öntudatom falára a múltból. Talán az első emlékkel kapcsolatos, amit most el akarok itt mondani. Egy meleg julius délután kivitt minket Édesapám a majorházhoz. Akkor még kis legény voltam s a jószagu buriánok, széles levelű menták nagyobbra nőttek azon a nyáron mint én. Az esztena mellett bárány és tejszag vegyült a virágok illatába. Gyönyörű volt a világ. A máj or házból egy kis fiú jött elénk. A pakulárnak a kis fia volt. Ölében emelt egy bárányhoz hasonló kis kutyát. Teljesen fehér volt, csak a két szeme között volt egy fekete csillag. A fiút Ambrusnak hivták, a kis kutyát pedig Dunának. Egész délután együtt játszadoztunk. Csak késő este indultunk haza. Akkor már a nyáj alvóra tért s a nagy őrtüzek bele lobogtak a hegyek felől lehuló sötétségekbe. Szinfalakká váltak a sötét tölgyek a háttérben. Az alvó nyájjal, csillagfényben, nyitott ég alatt, isteni színjátéknak voltunk tanúi a nyári éjszakán... Később évek múlva, az első menekülés után láttam ismét a Dunát. Akkor jöttünk haza a földönfutásból. Alig lehetett rá ismerni a falura. A házunkban egy bútort sem lehetett találni. A zongorát is összetörték, meggyilkolták s szétszaggatva lógtak ki húrjai a belsejéből. Ki volt dobva az udvarra. Lábaival az égre mutatott, mint megpuffadt hulla. Kertünkben fiatal honvéd aludt, a ribizke tövén. Átölelte halott karjával azt, mint gyermek az édesanyját... Amint
