Bethlen Naptár, 1959 (Ligonier)
Kanada
146 BETHLEN NAPTÁR érdekel: sok akadálylegyőzés után hogyan épült fel messze idegenben protestáns magyarok egyik lelki vára. Venezuelában az 1947. évet megelőzően alig pár, ismeretlen okokból idevetődött magyar élt. Amikor a második világháború után a kivándorlási lehetőségek megnyíltak, az 1947. évtől kezdve Venezuelában is mindinkább növekvő számban jelentek meg magyar emigránsok, köztük sok protestáns is. Ezeknek a száma az 1948 év végén már közel száz család volt és ezek közül mintegy 60-70 család mindjárt kezdetben, előbb bibliaórákon, majd havonta egyszer tartott istentiszteleten próbálta kielégíteni az Ige utáni vágyakozását. Ez a csoport 1949- ben “Ideiglenes Egyházközséget” alakitott, gondnokot, algondnokot és 12 tagú presbitériumot választott és az itteni “Presbiteriánus Misszió” (spanyolnyelvü) keretében kezdte meg önálló működését. Magyar lelkipásztor hiányában az istentisztelet szolgálatát továbbra is világi tagok végezték, mig a lelkipásztor személyéhez kötött szolgálatokra az itt működő, nem magyar anyanyelvű protestáns lelkészeket kérték fel. Néhány alkalommal tartott intentiszletet Dr. Dienes Barna is, az Egyházak Világtanácsának délamerikai megbizottja. Az Ideiglenes Egyházközség vezetősége, megválasztása után azonnal kapcsolatot keresett előbb a református, majd az evangélikus világszervezetekkel abból a célból, hogy a venezuelai magyar protestánsok lelkipásztorhoz jussanak. Református vonalon az ilyenirányú kisérletek eredménytelenek maradtak, mert az évekig tartó kérvényezések és levelezések után az Egyházak Világtanácsának genfi központja úgy döntött, hogy a magyar lelkipásztor kiküldésével járó költségeket nem viseli és azt tanácsolta, hogy a magyar Ideiglenes Egyházközség olvadjon be a caracasi spanyolnyelvü Presbiteriánus Misszióba. Ez a tanács és döntés — érthetően — nem elégítette ki sem az Ideiglenes Egyházközség vezetőségét, sem annak tagjait, sőt elkeseredést váltott ki mindannyiukban. Az elkeseredés oka főként az volt, hogy elindulásunk legelején teljes részletességgel feltártuk az Ideiglenes Egyházközség tagjainak a helyzetét és összefogásunk célját, hogy t.i. az akkor még szinte kivétel nélkül napi kenyérgondokkal küzdő, de erős hitüket soha el nem vesztett protesátns magyarok nemcsak protestánsoknak, de magyaroknak is meg akarnak maradni. Rámutattunk arra, hogy ez a vágyakozásunk annál erősebb, mert amig bennünket csak biztatgatnak az illetékesek, addig a caracasi katholikus magyarok egészen rövid idő alatt magyar lelkészt kaptak és számos magyar protestáns inkább az általa tartott istentiszteleti alkalmakat látogatja, mintsem a protestáns, de nem magyarnyelvű istentiszteleteket.
