Bethlen Naptár, 1958 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 41 koronákká, de negyven köböl búza megmaradt és most az a nagy bánatuk, hogy nincs kinek kimérni ezt a búzát. De szívesen tennék még most is, pedig az ősi tag most nem nekik terem. Az urvacsorai kenyér dolgát akkor intézték el, amikor először hajtották meg fejüket Uruk előtt kálvinista módra. Kimondták, hogy a Consistorium (presbitérium) tagjai sorba adják urvacsoraosztás alkalmával. A presbiteri tisztség a nősülésnél kezdődött és halálig tartott. Nem sokan voltak és nem kellett a presbitereket kötéllel keresni, mert apáról fiúra szállt a tisztség. Ha valaki azzal dicsekszik, hogy az ősei Vereckén jöttek be, az Isten hátamögötti faluban akadt olyan, aki mellére üthetett, hogy 350 éven át minden őse kurátor volt. Ezt igazolni lehetett megsárgult papírral, ludtollal irt sorokkal. A 350 év gyorsan szaladt el fejük fölött, néha az egri érsek zsoldos hada, néha kuruc, néha labanc tévedt a falujukba. 1849-ben honvéd nem járt, de az orosz eljutott falujukba. Nem volt semmi különösebb baj, csak az összes sült kenyeret és egy csomó zabot vittek el. Az öregek most is azt hitték, hogy egy kis kenyérrel, zabbal, meg szénával megelégszenek, azután továbbmennek a Sajó-völgybe. Nagy volt a meglepetésük, hogy a mostani oroszok nagyon ragadós kezüek voltak és istentelen pogány nép, akik a fehércselédeket üldözték. Az öreg Tamás bácsi szidta is a nagyapját, aki jámboroknak nevezte előtte az oroszokat, mert ő vitte a szomszéd faluba a sült kenyereket. Hejj csak élne, meg is mondaná neki, hogy ezek a maga jámbor oroszai. Szerencséje volt, 70 éve pihen egy akácfa és két ember ölelésnyi vastagságú tölgy fejfa alatt. A kenyeret sorba is adták a presbiterek, de az urvacsorai borra ezt már nem vezették be. Néha-néha ez a buzgalom is föltámadt bennük. Nincs megbízható adatunk a többi 32 papról, de a 33-ikról biztosan tudjuk, hogy ilyenkor mindig aggodalmasnak látszott ha bor ajándékról volt szó. Karácsonykor és husvétkor még nem volt baj, de pünkösdkor és ujkenyéri urvacsoraosztáskor, elővett egy fehér szakasztókendőt, reátette az ónkancsó szájára s a fehér cserépkorsóból leszűrte, mert az a bogara volt, hogy a virágot csak a kalap mellett és a kiskertben szerette, de nem a boron. Hogy hordószag is volt, a boron, hát Istenem, nem lehet rajta rezeda szag, ha egyszer hordóban volt. Néha ecetes volt, de az üres gyomorral urvacsorázók nyilván elfelejtették, hogy Jézus elfogadta az ecetet is. A 33-ik papjuk fiatalabb éveiben a bor kiosztásánál azért azt figyelte, hogy ki a következő urvacsorázó és fújta tele tüdővel: “Életnek vize nyiss magadnak utat,” nehogy rajtafelejtse szemét az összecsücsörödött ajkakon. Hogy kire kerül az urvacsorai kenyér, azt az egyházfi mondta meg. Ez is olyan 25 évig tartó tisztség volt. Az egyházfi, amint a szószéken elhangzott: “ha az Isten életünknek kedvez és egészsé-
