Bethlen Naptár, 1958 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 39 idő lesz. Pihend ki magad ... Aztán kucsmáját előre tolta a homlokán s lomha léptekkel neki vágott a hegy oldalának. Valahol messze sötétségbe öltözött erdők mélyén farkas orditott a holdvilágra. De a Küküllő halk szerenádot énekelt s csendes volt az erdélyi éjszaka a Hargita tövén ... A LELKI SZEGÉNYSÉG DICSÉRETE Hálát adok, hogy a világból Oly kevés dolgot ismerek, Hálát, hogy Párist sohse láttam, S nem vonzanak a tengerek. Hogy nem jártam a Riviérán, És járni már alig fogok, Hogy becsukódtak én előttem Idejében a távolok. Ó láttam igy is, éltem igy is, így is kínlódtam eleget. A benyomások szertevitték, S vissza nem hozták lelkemet, Ugyan mit értem volna véle, Ha még több darabra török? S előlem milliónyi részlet Födi el azt, ami örök. Egy kutat ástam önmagamba, Titokzatos, komor kutat, Sötét vize rokon-árnyat, S pár testvér-csillagot mutat. Fölé akkora ég borul csak, Amekkora tükrébe fér. Sok lelki nábob kincse nem kell Cserébe szegénységemér’! Testvér-csillagot, rokon-árnyat Vágyom ringatva tartani, Nem kellenek uj emberarcok, Sem uj világok partjai. Elég nehéz tükrözni úgyis Tisztán, amit az ég mutat, S felásni, Isten tudja hányszor A mindig-beomló kutat. Erdély ege, parányi égbolt, Tündöklő testvér-csillagok Szegénységem kutperemére Ragyogva ráhajoljatok. Akármerre futnék el innen: Napáldozat, naptámadat Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú Halálos fáradságomat. Uj világok üzenetével Uram, ne kisérts engemet. Én láttam igy is, éltem igy is, így is küzködtem eleget. A képek vad zivatarából A lelkemet már menteném. Be sok minden záporozott rám, S milyen kevés lett az enyém! E keveset add átölelnem, És benne átfognom magam, S halálom elfelednem benne, S az életből, mi hátra van. Hagyd haldokló lángokba kapni Kék hegyeink lélekzetét, S hagyd látnom egy harangvirágban A mindenségnek végzetét. REMÉNYIK SÁNDOR
