Bethlen Naptár, 1957 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 43 EGY SZÉP LÉGÁCIÓ ... Irta: VITÉZ FERENC — Tiszteletes Balogh Árpád! — Bódva, Ziliz, Senye, Vámos! — mondotta olyan hangsúllyal Tiszteletes Balogh Árpád másodéves theológus, mint hogyha azt kérdezte volna tőle a Nagytiszteletü Igazgató Ur: Hiszi-e a Szentirást? — Csitt — te... Harsogta rá a mendursereg, mig a nyolcad gimnazisták meg a prepák ezt a légációt is, mint már nem esedékest, reménytelenül húzták ki a névsorból. — Végre megvan — gondolta megelégedetten Balogh tiszteletes ur. Már előbb vagy kétszer elválasztották előle s ő mégis reménykedett: eljut oda egyszer . . . Hej, de régen gondolt már erre a légációra s most végre valóra vált az álom, ő, Tiszteletes Balogh Árpád a bódvai légátus . . . Hányszor elsuttogta már magában ezt a falunevet.. ! Tudja, hol van, mennyi a pátens, mennyi a légátum, hányszor kell prédikálni, mikor, hol végez, melyik papnál hogy fogadják és még, még valamit tud.., amiért érdemes volt ezt választani . . . és ezt már mások is olyan sokan tudják és beszélnek is róla: az egyik parókián van egy gyönyörűséges szép papkisasszony.. ! Csoda hát, hogy olyan kapós ez a légáció...?! Most ő megy, Tiszteletes Balogh Árpád és hiszi, nem megy hiába .. ! Amikor bemondotta a légáció nevét, a theológusok elmosolyodtak, még a Nagytiszteletü Igazgató Ur is, amint a scriba beirta neve után a kért légációt. Az egyik mendur be is mondotta a drágácska nevét, mire Balogh tiszteletes ur szigorúan, de mosolyogva szólt rá: Megállj, mendur, összetöröm a csontjaidat! — Ez már nagy baj, gondolta a mendur s hamar más mondanivalója támadt: szi-va-a-a-a-rt kiáltott hatalmasan. Balogh tiszteletes us zsebébe nyúlt s egy marék cigarettát szórt a zajongó mendurok közé olyan gesztussal, mintha csupa fehér rózsaszirmot szórna, merre Violácska épen elmenendő ... A renitens mendur sürü öklözés közt szerez egyet s diadallal mutatja fel, úgy, hogy Balogh tiszteletes ur is lássa.., hogyhát ő nem is épen úgy gondolta.., csak épen hogy — kiszaladt a száján... Ej, ej.. ! * * * A Bódva völgyön lefelé zakatol a vonat. Kicsi faluk húzódnak meg jobbrabalra s kíváncsian kadikálnak ki a fehér hótakaró alól, mint kiváncsi angyalkák a felhők foszlányai mögül . . . Lehet is kiváncsiskodni, hiszen most utaznak a légátusok, mendikánsok s már az ábrázatjukról leolvassák az állomásokon: tud-e olyan szépen prédikálni, mint az előbbi..? Hát a mendur! — hogy baktat a hóban a légátus mellett — jaj, eszem a szivét — de aranyos csöpség.. ! Az ám, de ez is elfelejti a verset, mire a küszöböt átlépi... Balogh tiszteletes m jól megtanulta a prédikációit, mert hisz ez is imponál, — és az Alma Materre sem szeretne szégyent hozni... Fontos, hogy ne jöjjön zavarba, ha Violácska ránéz a templomban.., mert huncut kis szeme van annak a csitrinek.., de hát rajta nem fog ki.., ő Balogh Árpád és az ő esze és szive helyén van... A Miatyánkot is odagépelte a prédikáció alá, hogy ezt se kelljen külön keresni... Most már azon gondolkozik, hogy szólítja meg, természetesen — kezet csókol. Sosem látta még, de már leírásból ismeri. Egész biztos, sokkal szebb, mint ahogy mondták! Azon szorong, nem téveszti-e öszsze a szolgálóval, mert ilyenkor nagyon szépen kiöltöznek, hogy ugrassák a légátust. No, de hát ő nem jár úgy, mint az a gólya, aki kezet csókolt a cselédlánynak a tiszteletes asszony helyett ... De van-e náluk cseléd? Istenem, csak ne volna .. ! Jajj, csak ne volna — hiszen akkor még törülgetni is se-
