Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
BETHLEN NAPTÁR 23 A SZÜRKEHÁT... Irta: CSAT ALJ AI JÓZSEF. Tán húsz ember választotta el Cser Bálintot és Cser Andrást az állásban. Meg még valami, — a Szürkehát. De ez aztán mint ledönthetetlen fal, mindig köztük volt. Futó János, a földijük mesélte az őrmesternek, hogy — rokonok, vérrokonok. Majd vérre is mentek a föld miatt, aminek Szürke-hát a neve, s amit Andráséknak Ítélt a törvény. Azóta van a harag. — A föld miatt? — Amiatt! — Bolondság! — jegyezte meg az őrmester — A föld felett mindig össze kapnak az emberek ... a föld alatt majd kibékülnek. Cser Bálintnak nem volt olyan bolondság. Mert a nagyapjuk végrendelete másképen szólt, mint ahogyan a bíróság döntött. De hát ezen már nem lehet segíteni. Az Ítéletnek csak a végsoraiban hagytak egy kis reményt Bálintéknak, amely úgy szólt: “Ha András elhalálozna akkor a Szürkehát Bálintra száll.” Évek óta nem beszéltek egymással. András a háború kitörésekor bevonult, majd későbben Bálint is követte. A föld otthon maradt, de a harag velük jött a lövészárokba is. Mindketten az oroszfronton kezdték, aztán el a Doberdóra, majd megint vissza Muszkaországba. Ez alatt az idő alatt sem vettek tudomást egymásról. De azért jól tudták, hogy mit csinál az egyik, vagy a másik. Mind a kettő szakaszvezető volt s a mellükön a bronz, kisezüst, meg a nagy. Egyik sem akart elmaradni a másiktól. Cser Bálint már hosszabb ideje nem kapott levelet az édesanyjától. Futó, a földije, fölajánlotta, hogy megkérdi Andrást, hátha írtak olyat is, ami Bálintot érdekli. Bálint kijelentette, hogy nem! Akkoriban történt, hogy az ezredet tartalékba helyezték. A század is, amelyben a két Cser harcolt, kikerült az állásból. Az ezred zöme már messze járt, mire az éjszaka sötétjében kiértek az országúira. A lemaradt század szapora léptekkel igyekezett, amikor gránátok vágtak az útra és a környékére. A század széjjel robbant, mert a muszka tüzérség minderősebben verte az országutat. . . Cser Bálint arra eszmélt, hogy fekszik a szántóföldön. Hát ez mi fene? — kérdezte magában. Azután eszébe jutott minden. Megtapogatta magát, semmi baja. ügy látszik, csak a gránát szele érte. Fölemelkedett és körülnézett. A reggeli nap szívta a földről a párát. Kiballagott az országúira s elindult a század után. — Jódarabig fekhettem, hogy már a nap is fent van, ■— gondolta menet közben, amikor egyszerre közelről nyögést hallott. Tekintete kémlelve kutatott, majd meglátta, hogy valaki fekszik a szántóföldön, közel az országúihoz. — No, talán lehet segíteni — mondta magában s odament a sebesülthöz. Megdöbbent. Cser András feküdt előtte . . . fájdalmasan nyögve. Bálint egy darabig szinte gondolat nélkül nézte. Azután hirtelen eszébe jutott a Szürkehát. — Most a tied lehet, csak odább kell menned — suttogta valaki folyton. — Lám, nem a bíróság, az Isten Ítél — szólt a csend körülötte. Bálint keményen felkapta a fejét s a lelke mélyén egy tiszta hang, ami olyan nesztelen volt, mint a fény, élesen tiltakozott. Igen. Érezte, hogy az előbbiben volt valami, ami hamisan csendült. Szépen hangzott, de nem jól. — De nem ám! Tyhü, azt a sátán mindenit . . . milyen ravasz ... a jó Isten köpönyege mögé bujt és onnan beszélt. — Nagyokat fújt, mint a küzdő, amikor megszólalt valaki gyengén, mintha a föld alól jött volna a hangja: — Bálint . . . mit akarsz? . . . Eljöttél a Szürkehátért?
