Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)

Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…

BETHLEN NAPTÁR

21

ért hívtalak. A másik is egy kérés. . . Azt mondják rám ütöttél. Egy a természetünk. Fiam, ha az Isten gyermekekkel megáld, vigyázz! . . . add meg nekik duplán, amit én neked nem adtam. Legyen időd rájuk. Ne öltöztesd a szereteted szégyenkezésbe és ne palástold szigorral, tekintéllyel. Az emberi szivet, akár felnőttét, akár gyermekét, nem elégíti ki soha az, amit és amenynyit pénztárcákon keresztül kap. . . Megígéred, fiam? ... —

— ígérem, apám! ... De nem egészen igy van . . . biztosan bennem is volt ... —

De nem tudta befejezni, apja kimerültén fektette fejét vissza a párnára s ők csendese magára hagyták pihenni.

Kinyitották a veranda ablakát és néztek ki a komorsötét éjszakába. A hófelhők tovább szálltak s a tiszta égboltozaton ragyogtak a csillag-lámpások. Vera zokogva ölelte át ura vállait:

— Ne haragudj rám ... ne haraudj ... —

— Tudod, Veronika, — ölelte vissza János, — mindenek felett, azért mégis nagy ember az apám. Mert nem büszke bevallani hibáit. A legtöbb ember, ha öregségében reá is jön bölcsen élete tévedéseire, büszkébb, minthogy bevallaná. Magukkal viszik a sírba, nemhogy kihasználnák az alkalmat és időt, amig mindent helyresimithatnának. . . Tulajdonképpen, tudat alatt én mindig szerettem az apámat, csak dac volt bennem, jogosan követeltem az apai szeretetet. —

. . . Csak a következő tavaszon utaztak le legközelebb Tákosrétre. Felszámolták hivatalosan az öreg patikustól örökségül maradt házat, ingóságokat. Ahogy kiléptek a községházáról, Dr. Horváth János megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a rózsákat a kapu előtt. A koranyár zamata bizsergett a levegőben, pünkösdi rózsák illatában fürdött az egész környék.

— Szépek a rózsák, ugy-e? — Szólt rá a kertész hátulról, ahogy locsolta az utmenti árvácskákat.

Szépek, Mihály, nagyon szépek! —

— Kiváltképpen igy estefele, mikor hüvösödik. Tessen csak nézni, az egész Apponyi-utca szaglik az akáctul! Csak a’ benne a kár, hogy hamar elhullat. . . —

Még volt egy kevés idejük a vonatindulásig, kisétáltak vissza a temetőbe.

... A temető akácfái árnyékba borították a lapos sirhantot. János gondolatai repdestek a jelenből a múltba, ahogy tekintetét öntudatlanul legeltette a sirhant piros muskátlijain. Kibujtatták zöld levélke-fejüket a korai virágok a puha földből s itták a frissen locsolt hüs vizet. A sirdomb oldaláról apró erekben szivárgott alá a nedvesség, kanyargóit, kanyargóit éppen olyan rendszertelennül, mint amilyen rendszertelen gondolatokkal tapogatózott a patikus fia maga emlékeiben. A leánder zöld levelei szinte ölelték a fejfát, ahogy a nevére hajoltak: id. Horváth János . . . Csak ültek a kis zöld pádon, szótlanul. Vera szemei megteltek könnyel, mint gyöngyszemek peregtek alá. János közelebb ült hozzá:

— Tudod, Veronika, mi a legnagyobb örökség, amit apám rámhagyott?

. . . Ritka örökség. Örökségül hagyta őszinte élettapasztalatát, hogy megmentse az elkövetkezendő tizesztendőimet sok-sok bánattól, szívfájdalomtól...—

Vera könnyei között megnyugodva mosolygott, mosolygott s csak nézte szónélkül urát. A horizonton lebukó nap sárga fénye cikázott nagy kék szemeiben, amikor a csendesség honából kiléptek az állomás felé.

A temető-kert békességéből az ő számukra is jutott.

Egy egész életrevaló.

— Vége. —