Bethlen Naptár, 1956 (Ligonier)
Anyánk nyelvén Istenért, Hazáért, Szabadságért…
12 BETHLEN NAPTÁR ígért valamit és olcsó örömeiért megölte a szép hitet, amit a kis templomban, egyszerű, falusi iskolában és a régi, kedves házban a szívbe elültettek. Lassan meghalnak az emlékek, nincs visszatartó erő. Minden örömnek az ára a tűnő ifjúság. Megöl a város,, ha hűtlenné leszel a régi, kedves kis faluhoz. Zavarosan ilyen gondolatok futottak át agyán. Úgy érezte, hogy szédül. Most már vége mindennek. “Hát azért jöttem ide, hogy ilyen nyomorultul dögöljek meg?” Azt hitte, ordított, pedig már csak maga értette szavát. “Ha mégegyszer jobban leszek, akkor hazamegyek napszámosnak, szegény embernek, boldog embernek, megelégedett embernek a kis faluba.” Az asztal mellől ledült, mint egy krumplis zsák. A városi kórházba került. A szánó szeretet meg-megállt az ágya mellett, de ő nem ismert senkit. Magánosán feküdt szobájában. Az utolsó napokban kínjait altatókkal enyhítették. Azután jött az idő, amikor az sem használt. Egyszer csak csendes szobájából idegen város nagy kórházában, magyar beszéd hangzott ki. Ott állt valaki, aki értette beszédét. “Harangoznak az én kis falumban. Mióta eljöttem, nem hallottam ilyen gyönyörű harangszót. Hogy tudtam élni nélküle? Megyek, hazamegyek és én is megyek a templomba, csak felöltözöm.” — Fáradt kezével úgy tett mintha öltözködne, pedig csak egy kicsit emelte fel a kezét. Azt hitte, csizmát húzott. A nyakából a vélt nyakkendőt kitépte. Ingnyakát kigombolta, mint régen, hogy jobban járja a szellő. Azt hitte, hogy pörge kalapja van, s mellé rozmaringot tett. Kezében nádpálcát tartott, mint a falusi vőfélyek és pálcáját csizmaszárához ütögette. Rágyújtott egy magyar dalra, úgy, hogy az ápolók összeszaldtak és döbbenten álltak meg szobája előtt. Valami ismeretlen nyelven csodaszép dal búgott fel a haldokló ágyán. Ilyen halált még sohasem láttak. — Egy magános nő ott sirdogált a folyosón, ő értette, hogy virágos réten, dalos, lombos erdőn jár a hazakészülő vándor. Beteg testéből ömlött a csodálatos dal, mindenki megrendültén hallgatta. Egy árva magyar indult haza kis falujába. Nádpálcája ott pattog a csizma szárán. A fűzfákra futott folyókák fehér virágai mosolyognak feléje a patakparton, méhek zümmögnek az arany napsugárban, pipacsok integetnek a búzatáblák végéről. Harangvirágok csilingelnek, amikor elmellőzi őket. A falu végén a vadszilva bokor reszket, mert feléje hajlong egy kismadár. Minden olyan szép, olyan elmondhatatlanul gyönyörű. Nótázva érkezik a kis faluba. A régi cimborák üdvözlik, lányok mosolyognak feléje. Minden éppen olyan, mint amikor ő elindult nagy tékozló útjára. Jaj, közben odalett az ifjúság és az élet. És az árva magyar, nótával az ajkán, a nagy világváros kórházának magányos szobájában örökre elcsendesedett. Odahaza a kis faluban éppen kapáltak a domb oldalán. Kósza szél benyargalt a torony ablakán és egyszer a harang ütőjét a haranghoz ütötte. A harang egyet kondult. A kapálók közül egy öreg néni megszólalt: “Valaki a falunkból messze idegenben meghalt.”