Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR, 97 ő, ki gyermekei lelkének minden viharzását megérezte, nyugtatva tette fejemre kezét. A falusi gyermek nyugalmával helyeseltem: — Persze. Hófúvás is lehet. Este eltévednénk. Még egyszer magához ölelt, aztán az iroda felé indult. Én meg ugráltam fel a lépcsőn az iskolába s ujjongva újságoltam: — Én már délben utazom! Irigység vett körül az első órán, de tiz percben, bucsuzáskor, kicsit kajánul, kicsit borzongva nézett rám az egyik lány. — Aztán nem félsz? — Na, én bizony nem szeretnék farkasokkal találkozni! — Én sem. — Már pedig könnyen találkozhatsz. Levelekért mentem az irodába, mikor apád elkért. Hallottam: mondta igazgató néni, hogy korábban kell, indulnotok, mert felétek a nádasok tele vannak farkasokkal. Egy kéményseprőt már meg is ettek, csak a csizmája maradt . . . Megiszonyodtam. A kéményseprők barátaim voltak. Vájjon melyiket ették meg? Csak nem a kedves, dadogó öreg Sándorkát? Aztán elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Ha Sándorka pusztult volna el, nem mondhatta volna Apám, hogy nincs otthon semmi baj. Hiszen ő is az otthonunkhoz tartozott, mint mindenki, akire valaha rámosolygott a mi házunk derűje. Hirtelen egy kép jutott eszembe: Robinson Crusoe harca az ordasokkal. Rákapaszkodtak a szánkójára. Rávetették magukat a lovakra. Tüzes szemükből zöldesen lobogott a fény . . . Büszkeség kezdett nőni bennem s valami furcsa vágy: hátha nekem is ilyen kalandom lesz? De azonnal jött a levertség is. Bizonyosan nem lesz. Hiszen mi nem éjjel, hanem napvilágon megyünk. Debrecentől Mihályfalva vonaton csak félóra. Mihályfalvától Ottomány jó szánutban legfeljebb ötnegyed óra. Nem történhetik ilyen rövid idő alatt semmi érdekes. Mégis remegett bennem az izgalom. Magamhoz vettem Anyámnak készített teritőmet s mig sietve vásároltam húgaimnak, úgy éreztem, hogy az Ér nádasainak minden farkasa csak azért fog ma az ut mentén ólálkodni, hogy ezeket elvegye tőlem. Annyira foglalkoztatott ez a gondolat, hogy nem figyeltem a szállongó hópelyhek gyönyörű alakzatait. Nem élveztem a rabságból szabaduló madár máskor annyira tudatos boldogságát sem. Még annak sem tudtam eléggé örülni, hogy Apám kezét fogva járhattam az utcán. Hajszolni szerettem volna az időt, csakhogy mielőbb az állomáson legyünk. S közben titokban mégis azt kivántam: bár lekésnénk, hogy estére maradhassunk . . . De idejében kiértünk. Izgatott tömeg tolongott. Egy-egy hordárt öt utas is ostromolt. Mi mégis kaptunk egy öreg embert, ki oda sem figyelt, mikor Apám mondta, melyik vonatra akarunk szállni. Lekapta táskánkat a bérszánról s belóditotta egy zsúfolt kocsiba. A hosszú vonat két vége gőzbe veszett el. Csak induláskor vettük észre, hogy kelet helyett nyugat felé mozog a mozdonyunk. Egymásra nevettünk. Aztán máskor annyira óvatos Apám felkapta táskámat és kilóditotta. Rá sem eszméltem, mi történik, mikor ölbekapott s a még cammogó vonatról kiugrott velem a térdik érő hóba. Aztán megragadta a táskát. Nem engedte, hogy én is segítsek, csak rohant előttem vissza, az állomás felé. Lihegve törtettem utána. De, mire beértünk, a mi vonatunk már tovapöfögött. Apám elsápadt. Komolyan nézett rám. Mintha mondani akart volna
