Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
72 BETHLEN NAPTÁR ják a vizet.” S erre, talán saját megnyugtaátására, az Ócskái Lászlóról való éneket idézte: Kurucok, kurucok, hajh szegény kurucok, De megsötitedett ti fényes napotok! így vagyunk ma is a magyar sorssal: megsőtétedtek fényes napjai. Hajdan a “bécsi kamarilla” ármánykodott a magyar életben, ma meg Moszkva bólintásától függ, hogy ki a megbízható s ki a megbízhatatlan a szülőhazában. Az a megrendítő, hogy a bécsi “kamarilla” gyerekjáték volt a moszkvaihoz képest. Ugyan mi lenne Rákóczival, ha ma élne? Micsoda felháborító vádakkal illetnék? Mit hiresztelnének róla? A vasfüggönyös országból milyen Rodostóba igyekeznék? Alighanem Amerikába. Szerencsére Rákóczi Ferenc neve, akár Kossuth Lajosé, varázsige, amelyet a magyar lélekből nem lehet kiirtani. A csendben kiejthető, akár a sóhaj s erre úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül; a kegyetlenségek korában úgy lehet rágondolni, mint egy nemzet szivének dobbanására. Rákóczi Ferencnek emléke megtisztító erővel hathat azokra, akik a megpróbáltatások idején a világ bármelyik táján magyarok. A jövő szempontjából nem mellékes, hogy a múlt nagyjai közül kikre emlékezünk. A földi igazságszolgáltatás kétes értékű, de hinnünk kell a Gondviselés igazságos kegyelmében. A kuruc szabadságharc megindulásának 250-ik évfordulója alkalmával méltó, hogy Rákóczi Ferencben lássuk fennkölt megszemélyesítőjét annak a magyar akaratnak, amely nem a jelszavak szabadságával igazolja a nyelvhez és nemzethez való ragaszkodását, hanem az eszme és cselekedet felelőségével. Bujdosó kuruc rigmusa Tíz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban. Már életem nyugalommal Indul és kevéske gonddal, Vendégséggel, vigalommal, Lengyel borral és asszonnyal. Kergettem a labanc-hordát, Sirattam a szivem sorsát, Mégsem fordult felém orcád Rossz csillagu Magyarország. Sirattalak, nem sirattál, Pártoltalak, veszni hagytál, Minde?it adtam, mit sem adtál, Ha eldőltem, nem biztattál. Lengyel urak selymes ágya Mégis forró, mint a máglya. Hajh még egyszer lennék árva, Be jó volna, hogyha fájna. Áldott Ínség: magyar élet, Világon sincs párod néked, Nincsen célod, nincsen véged, Kinhalál az üdvösséged. Hullasztottam meleg vérem, Rágódtam dobott kenyéren, Se barátom, se testvérem, Se bánatom, se reményem. Elbocsát az anyánk csókja, Minden rózsánk véres rózsa, Bénán esünk koporsóba, De: igy éltünk vitézmódra. ADY ENDRE
