Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
BETHLEN NAPTÁR 77 VEROCSKA, ISTEN BÁRÁNYKÁJA Elbeszélés. — Irta: Wass Albert Verocska a táborban született. Törött ablaküvegen át látta meg először az égbolt egy szűkre szorított kicsike foltját s ez is szürke volt, mint Hamburgban mindég. Valahol távol a ködben nyögött, dübörgőit, vonaglott a kétmilliós város. Autók siklottak, vonatok futottak, színes transzparensek rikoltoztak, zöld asztalok mellett komoly férfiak tárgyaltak, éttermekben poharak csörömpöltek, valaki nyafogva panaszkodott, hogy nem szereti a töltött kappant, kirakatok szikráztak pazar kincseiket mutogatva, San Pauliban meztelen nők táncoltak, kórházakban emberek haltak meg és új emberek születtek, gyárak roppant munkatermeiben sápadt munkások és munkásnők keze alatt tömegével készült a nylonharisnya, éjjeli edény, gyermekjáték ,cukorka, ajakrúzs és rovarirtószer. Verocska mindezekből csak a rovarirtószert ismerte meg az alatt a négy esztendő alatt, amit ott töltött. Minden hónapban jött egy fehérkabátos doktorbácsi egy ápolónővel és valami roszszagú fehér port szórtak mindenre: az ágyakba, az árnyékszék padlójára, a tejbe, ami az asztalon állt, az emberek hajába és a ruhájuk alá. Ilyenkor az ápolónő mindég felhúzta kissé az orrát és sértődött hangon azt mondta: “Zigeuner!” Verocska nem tudta mit jelent ez a szó, mint ahogy azt sem tudta, hogy az apja valamikor százados volt a lengyel hadseregben s az anyja pedig orvostanhallgatónő a kiewi ukrán egyetemen. Ő csak annyit látott, hogy az anyja ilyenkor az ajkába harapott és könny lepte el a szemét. És hallotta azt is, amikor egyszer kitört belőle a sírás és odakiáltotta az orvosnak és az ápolónőnek: “Ha cigányok lettünk, maguk tettek azzá!” A következő hónapban más ápolónő kísérte a doktort végig a táboron s ez a szó nem esett többé. De ott maradt a szemekben és érezni lehetett a csípését, mint a szíj ostor hegyének. Verocska keveset látta az apját. Késő este jött mindég haza valahonnét, ő már olyankor félig aludt, de hallotta, ahogy a súlyos idegen ember lassan az ágyhoz jött és sokáig állt előtte szótlanul. Mindössze vasárnap lehetett találkozni vele, az ölébe mászni, figyelő szemekkel vizsgálni azt a kemény, idegen arcot s hallgatni mély, rekedt hangját, ahogy furcsa történeteket mesélt egy nemlétező régi országból. Ilyenkor vasárnap ha engedte az idő, kirándulni mentek délután. Ezek voltak életének legszebb élményei. Kézenfogva mentek ki a tábor kapuján, elmaradtak mö
