Bethlen Naptár, 1953 (Ligonier)
Az irodalom tükrében
BETHLEN NAPTÁR 99 Szinte belefulladnak már a nagy bőségbe, mégis elégedetlenek; újabb ajándékra várnak. Jó szerencse, hogy szinaranyból öles vastagra van verve a mennyek országának kapuja. Azon ugyan semmi zaj, zsibongás nem tör keresztül, hogy a mennybeliek békés nyugalmát zavarja. Szent Péter becsületére van bizva, hogy a rémitő hangzavarból kiválogassa azokat a jámbor sóhajtásokat, amelyek hébe-korba megérdemlik, hogy az Ur tudomására jussanak. Ennek a kötelességének úgy tesz eleget a jámbor szent, hogy naponta kétizben kiveszi füleiből a vattát és óvatosan keresgéli, hogy van-e a sok fohász között olyan, ami érdemes arra, hogy a legmagasabb itélőszék elé jusson? Hát bizony ritkán akad olyan óhajtás. íme most is, hogy a földön éppen Biczó Gábort tették örök nyugalomra, ki törődött volna azzal, hogy özvegy és árva kenyérkereső gazda nélkül maradtak. Ki fordult volna a magasságbeliekhez azzal a könyörgéssel, hogy segitsen rajtuk az Ur jósága? Kértek az nap is eleget az emberek: vagyont, dicsőséget, hatalmat, csak éppen irgalmat nem a koldusok részére. Hallgatta egy darabig Szent Péter a zsibvásár zaját, már-már morogni is kezdett volna, hogy újra csak a régi nótát hallja, mikor hirtelen valami vékonykán gyenge fohászon akadt meg figyelme. Olyan volt az, mint a fészkéből kiesett, repülni még nem tudó madár-fióka kétségbeesett csipogása. — Csak annyit adj nekünk édes Istenkém, hogy éhen ne haljunk. A kis Biczó Erzsiké imája volt az. Olyan ártatlan, olyan félénk fohász, hogy nem tudott a lármázó követelésekkel egybeforrni, hanem egymagában jutott Szent Péter füléhez. A jó lelkű szent odafigyelt a hangocskára, távcsövén keresztül lenézett a földre, hogy honnan jöhet ez az igazán alázatos fohász és meglátva az anyja mellett térdeplő kis árvát, szinte elérzékenyülve mormogta: — No, ezt a könyörgést elviszem az Ur elé, mert ez nem kér annál többet, mint amire Krisztus adott neki jussot. Add meg nekünk mindennapi kenyerünket. Becsukta három nagy arany lakattal a kaput, hogy jogtalan ember be ne surranhasson a mennyországba, amig dolga után jár és elsétált az Urnák vakitó gyémántoktól ragyogó trónusa elé. Rég ideje múlt, hogy ott járt, mert bizony ritkán talált az Ur szine elé való földi kérést és ezért a jóságos Teremtő barátságos mosolygással fogadta öreg hivét: — Mi szél hozott ide, szinem elé, kedves Péter fiam? A jámbor szent mélységes alázattal jelentette: — Öt éves árva leányka és özvegy édesanyja kérnek tőled, Uram, nagy fiad imájában egy falat kenyeret.
