Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)

Szépirodalom

76 BETHLEN NAPTÁR — Gerle Gábor mester urat keresem — pattogott a jöve­vény hangja. — Én vónék az, uram — felelte ugyancsak pattogósán a mester. A két ember eleinte olyan ellenségféleképpen, lelket kutatóan pislogott egymásra. Kurtán-furcsán adták egymásnak a kérdést is, a választ is. Aztán egyre enyhébbre, melegebbre és suttogóbbra vált a beszélgetésük: — Hallgasson csak ide, mester uram! Szent karácsony ün­nepe már egészen itt van az utca végin. Velem jót tett az Isten. Gazdag emberré tett Amerikában. Szeretném ezt a jó Istennek némiképpen meghálálni, örömöt szeretnék adni másoknak, akik­nek nincsen örömük . . . akiknek mindennapi utitársuk a sze­génység, a könny, a bánat. Szeretném, ha karácsony szent es­téjén nem akadna a városban egyetlen kis gyermek, akinek ne legyen édes ünnepi kalács az asztalán. — Értem, jó uram, értem — bólogatott Gerle mester meg­hatottam A jószivü ember folytatta: — Olyan kalácsokat készitsen kegyelmed, aminőket még sohasem készitett, aminőket még senkise látott soha! Csodása­kat, nagyokat, aranyosakat! Az árát ime, előre ki is fizetem. Gerle uram csaknem a feje búbjáig meresztette a szemét a nagy csodálkozástól. Vendégét betessékelte a műhely mellett lévő mesterszobába. Nem akarta, hogy a szájtáti inasok, segé­dek megneszeljenek valamit. Nem is annyira a társalgás folyt itt már tovább. Inkább csak annyi történt, hogy az imént ér­kezett vendégnek a bőrtarsolyából átvándorolt száz darab arany­tallér Gerle uram pénzgyűjtő szakajtójába. Aztán tenyér tenyér­be csattant. A mühelyajtó kinyilt. A furcsa idegen eltávozott. Gerle Gábor sütőmesterrel forgott a világ. Ennyi aranytallér száz darab kalácsért! Szaladt a feleségéhez. Lelkendezve suttogta el neki az esetet. Aztán megindult a találgatás: Ki lehetett, aki a kalácsokat rendelte? Hin tón jött-e vagy gyalog? Nem királyi követ lehe­tett-e? Vagy hátha maga a király volt? Aztán meg arról kezdtek tanácskozást, hogy milyen is le­gyen a sütendő kalács, hogy szebb is legyen, nagyobb is legyen az eddigi kalácsoknál? S még ráadásul azt is kikötötte a ren­delő, hogy “aranyos” legyen! Végül is az asszony szava győzött, aki ezeket mondotta: — Nézze kend, kedves hites uram, úgyis arról beszélget­tünk minapában, hogy gazdagsággal, szerencsével megáldott ben­nünket a jó Isten, de gyermekkel nem. Adakozzunk mi is a szegényeknek. A vendég száz aranyat adott a kalácsok sütéséért. Adjunk mi is ennyit. Süssünk kétszáz kalácsot s a kalácsok

Next

/
Oldalképek
Tartalom