Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
60 BETHLEN NAPTÁR dolgát, kijött a biró a tornácra, ahol várta a bojtár. — Hallod-e, — kezdte a biró — odagondoltam, hogy addig nem adom hozzád a leányomat, mig arany nyájat nem haj tsz haza. Kihajtott hát a bojtár újra. Végigfeküdt a halmon és várta az éjfélt. Mikor a csillagok állása a tündérek óráját jelezte, elindult. De abban a szempercben már mellette is állt a tündér, aki tegnap elkapta a furlyáját és elvezette a tündér király elé. A bojtár elmondta, hogy s mint járt. A tündérkirály csak bólintott és az ezüst furlya helyett az aranyfurulyát nyújtotta át a legénynek. Azzal a bojtár megint csak ott hevert a halom oldalában és már fújta is a szinarany furulyát. Hát — a csillagát neki! — azon iziben arany-nyájjá vedlett az ezüstnyáj. És már indult is a bojtár hazafelé. A kapzsi biró már várta a kapunál. — Itt az aranyszőrü nyáj, biró uram — mondotta a bojtár. — Megtarthatjuk a lakzit. — No, csak lassabban — rágta bajszát a gőgös biró. — Még gondolkozom a dolgon. Hát bizony, most már olyasformát gondolt, hogy addig nem adja feleségül a leányát a szegény bojtárhoz, mig karbunkulusszőrü nyájat nem hajt haza. Megkeseredett a legény szive nagyon. Nem szólt egyet sem, hanem kihajtott újra a halomra. Éjfélkor elindult, hogy visszavigye az arany furulyát. Megint találkozott a nyilás előtt a tündérrel, aki ujfent a király elé vezette. Elmondta a legény a dolgot rendre és visszaadta az arany furulyát. — Ne szomorkodj — mondotta a tündérkirály. — A prést, ha túl csavarják, eltörik. Van neked egy jávorfa furulyád. Eredj csak szépen vissza és fújjál csak abba. A bojtár megköszönte a tündérkirály szivességét és csakhamar ott hevert a halmon. Belefujt a jávorfa furulyába és jaj, abban a szempercben, újra rendes nyájjá vedlett az arany-nyáj. Meg is indult vele hazafelé. A kapzsi biró már az utca elején várta a karbunkulus nyájat. De nemcsak ő, hanem mind az egész falu népe. Hogyisne! Nagy hire futamodott a dolognak. No de, amikor megpillantották a nyájat, néztek is ám nagyot. A biró nem akart hinni tulajdon szemének. És amikor meghallotta az emberek kárörvendő nevetését, hogy ime, mostmár sem ezüstnyáj, sem aranynyáj és kapzsiságával a világ bolondja lett — eszegabajodottan futni kezdett egyenesen a halom felé. Nevetett rajta a mező, a fák, a csillagok, a hold, egyetlen nevetés volt körülötte a világ.... De csak a halomig vitte a lába. Ott szégyenében és dühében úgy földhöz verte magát, hogy a halom egyszeriben megnyílt alatta s el is