Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
54 BETHLEN NAPTÁR szágában nincs városi tanács, amelynek bölcsessége a kapupénz nagyságát szabályozta volna. Péter bölcsességére van bizva a mennyei kapupénz meghatározása. És azt még a rossz nyelvek se tagadják, hogy Péter olyan szent, akinek nem hajlik maga felé a keze. Lám, lám, hiszen Írva vagyon a mennyország arany kapuja felől, hogy a jeruzsálemi templomban levő perselybe nagy fitogtatással rakta aranyait a gazdag kereskedő, mig a szegény özvegy titkolózó szemérmetességgel csúsztatta a nyílásba koldus garasát. Mindkettő azt próbálgatta, hogy a mennyországbeli kapupénzt fizesse le. Ám azért a Názáreth városába való mégis csak azt mondta: — Hiábavaló áldozat volt a gazdag arany eső je, mert hiszen csak azt adta, ami neki felesleges volt, de ez a szegény özvegy kedves a Teremtő színe előtt, mert mindenét odaadta a maga szegénységéből. Mikor a gazdag kereskedő és a szegény asszony a Péter által őrzött kapun zörgettek, bizony csak az özvegy előtt nyitott utat a mogorva Péter. Feljegyzett a história olyan embert is, aki még garast se adott a mennybeli házőrzőnek. Apró pénz helyett szóval fizette ki, ami még olcsóbb váltságdíj volt. Bizonysága ez annak, hogy a jó szó sokszor értékesebb, mint csengő-pengő aranyak áradata. Pedig aki ezt a jó szót adta, nagy lator volt, akasztófára való zsivány. El is érte sorsa cudarul. A római helytartó Ítéletére keresztre feszítették. Éppen a Názárethbe való jobboldalára került és mikor a baloldalra feszitett rabló a középen' vergődőt gyalázta volna, megszólalt: — Ne bántsd ezt az embert! Ez nem a mi sorunkból való. Ez igaz ember. Ennyit mondott. Nem többet! De ezt a pár szót készséggel fogadta mennyországbeli kapupénz gyanánt pár óra múlva Szent Péter. A Názárethi ismerte jól az öreg kapus gondolatát. Azért mondta olyan bátran a latornak: — Még ma velem leszel mennyek országában. Mindez persze szebben és jobban van megírva a Könyvek Könyvében, de a Mesterek mellett a magamfajta kontárok betűvetése csak halk dadogás. Arról jut azonban mindez eszembe, hogy erősen sinylődőben van az uj világban a magyar árvák és elagottak sorsa. Örökös biztatás kell hozzá, hogy nekik is messenek egy karaj kenyeret. Nehezen nyúlnak zsebükbe a tehetős, jó munkában levő és keresetre képes honfitársak és furcsa immel-ámmal mondogatják: — Egyszer már adtam. Miért adjak újra? (A Bethlen Otthon mindig kimutatja az amerikai magyar
