Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)

Szépirodalom

40

BETHLEN NAPTÁR

A MUSTÁRMAGNYI HIT

Irta: Szabóné Lévay Margit

Milyen kicsi egy mustármag, ha a tenyeredre téve nézegeted. De ha elülteted, milyen csodálattal állsz meg a nagyranőtt fa előtt. Együtt csodálod a fát és a magot: a mag kicsiségét a fa nagyságában s a fa nagyságát a mag kicsiségében. És hallgatod a lombjai között fészkelő madarak csiripelő zenéjét, és megtelik szíved örömmel, telkedből feltör az elragadtatás: Istenem, milyen csodálatosan hatalmas vagy!

Ilyen kicsi kis mustármag volt az Édesanyám hite. S ebből, a szívébe ültetett, kicsi hitmagból növekedett, az évtizedek folyamán, a csodafa: a Szeretet fája. Lombos gallyain örökfészket raktak a hit madarai: a hosszútürés, a kegyes, a nem irigykedő, a nem kérkedő, a nem felfuvalkodó, az éktelenül nem cselekedvő, a haragra nem gerjedő, a gonoszt fel nem rovó, a mindent eltűrő és az igazsággal együtt örülő. Csodálatos összhangban énekeltek ezek a hit-madarak az örökké zöldellő szeretetfán. És mint a művész újjai játszi könnyedséggel szólaltatják meg kedvenc hangszerén a szebbnél-szebb melódiákat, úgy sugárzott Édesanyám minden munkáján, minden cselekedetén hite madarainak összhangban zengő éneke. Nem láttam haragudni, nem hallottam panaszkodni soha. Hitének madarai mindig ébren vigyáztak lelke nemességére: a hosszútűrés elűzte a panaszokat, a megbocsátás a haragot. Mint a halk fuvalom, olyan nesztelenül jött-ment. Nem halottad, csak érezted, hogy j ár-kel. Csak érezted, és láttad fáradhatatlan szeretetének munkáin, kiapadhatatlan jóságának számtalan megnyilatkozásán. Szelíd és alázatos volt a hangja is. Ha beszélt érezned kellett, hogy a szeretet húrolta a hangját. Tiszta, mint a felhőtlen ég s nesztelen, mint a langyosan fujdogáló szellő, volt egész élete.

Ilyen volt a Haza menetele is: békés, csendes és megrendítően fenséges. Gyermekei, akik mélységes fájdalommal állottunk ágya mellett, megrendültén, de csodálattal néztük hite erejét. “Ne sírj, lelkem gyermeke, nyugodj meg, ennek így kell lenni.” És megáldott, és összecsókolt mindkettőnket. Mikor bocsánatát kértük sok gyarlóságunkért, átölelt és el nem felejthető szeretettel mondta: “Nem bántottál meg soha.” Megbocsátott. Hogy neki is megbocsásson az Atya.

Csak élő hittel lehet így — elaludni. Mint aki tudja, hogy honnan jött és hogy hová megy. “Csak az lesz rossz, hogy nem láthatjuk egymást”, mondotta elszomorkodva, de megvígasztalódva, és vigasztalva is, sóhajtotta utána, “csak majd az Atya hajlékában.”