Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPIAK 117 S míg kint szívek bolond máglyája lángol, elolvasok egy részt a bibliából. Lelkem elárad, el, az Istenig, s Isten békéje rámereszkedik. Mellettem rég alszik az asszonyom. Most fáradt kezét lassan megfogom. — A hold is mosolygóbban néz ide. — S átdobog a szomszéd szobából két kisgyermekünk két kicsiny szíve. S amint a szívünk összedobban halkan, felzeng tőle a leggyönyörűbb dallam s tudom, hogy én vagyok most a legboldogabb, én, a — rab! * * * Érdekes megfigyelni nála az idő múlását. Mig ifjú éveiben sokszínű, nagyskáláju a költészete, férfikorára lehiggad. Harmadik kötetében, — mintha a keserű élettapasztalat szordinót tett volna lírájára. Már nem lázong a földi igazságtalanságok és ostobaságok felett, szava meghalkul. Kiérezni soraiból a több életbölcsességet: ÖREG BÁCSIKÁK Vagytok még egynéhányan, ifjú vének, havasok, miken nyílik a virág, végtelen esték vidám regélői: fiatal lelkű, öreg bácsikák. Jó néha-néha lábatokhoz ülni fáradtan, hogyha már szitál az est, mint százados tölgy árnyában az erdőn, ha hulló lombja mesélgetni kezd. Avult karszékben, vén tajtékpipából bölcsesség mézét szűri ajkatok s a ráncoslelkű fiatalság balgán, — ha hallja is, — csak nevet rajtatok. Pedig ti vagytok ifjak és mi vének! Hiszen más volt akkor a nóta, hej! más volt a szív, a csók, a föld s az ég is, más volt a vér és más az anyatej!
