Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Szépirodalom
96 BETHLEN NAPTÁR Haza vágytam. Milyen hatalmas ez az Amerika s milyen piciny benne egy magyar asszony-... Hogy sürögnek-forognak körülöttem! S milyen idegenek! Milyen mások! Nemcsak a szavuk, beszédük, de más a hangjuk... Mind vidámak, egyre többen lesznek s csak úgy röppen a szó: “How are you?” “Fine, thank you!” Nincsen gondjuk s ha megszólalna egy sziréna, halálra ijednének. S eszembe jutottak a bokrok és fák odakünn ... Oh, mily boldogság lehet, szinte egymást érintve, együtt, a szabad ég alatt közösen teremniük életet. . . Tudnak egymásról, érzik a másik szépségét, örömét-bánatát. Egyedül voltam ... Nagyon egyedül... — How are you? — All right! — mondom az orvosnak délben, aki csak csóválja a fejét s nem érti, miért nem segit itt injekció és jóakaratu segitség. A szemem csupa könny. De nem- nem! nem szabad sirni s minek itt a szó, ezek nem értenek meg engem... — Én itt idegen vagyok, Doktor ur! én itt nagyon egyedül vagyok és olyan magasak a falak mind a négy oldalon, fehérek és kemények! — de hangosan nem mondtam ki, csak folyt a könnyem. Gondolták — a fájdalomtól. De én a fájdalmat szivemben éreztem. ... Uj asszony érkezett. Kövér, tagbaszakadt néger asszony. Két lábaszárán vastag kötélnyire kidomborodva az erek, haja csigákban a fejetetejére tűzve. Szemei ehér je először félelmetes volt, amint felém fordult, belépve az ajtón. Ugyanolyan fehér, hátul nyitott kórházi vászoning volt rajta, mint amilyet énreám is adtak, papir-papucs a lábán és erőteljes léptekkel haladt az ajtó felé, ahol a másik vajudó-ágy állt. Egy pillanatra bennem rekedt a fájdalom s a nörsz ellenintésére sem ügyelve felültem a csodára: íme itt egy asszony... egy másik nő ... ő is anya ... Amint az első fájdalmas percét végignéztem, végtelen boldogság és nyugalom futott át: — Nem vagyok egyedül! — Ez a hatalmas fekete asszony éppen úgy hozzátartozik ma a tavaszhoz, a rügyekhez és pattanó bimbókhoz, mint én... Ő anynyi, mint én s milyen boldogság és nagy dolog, hogy én is annyi lehetek, mint ma ő, mind a ketten óriások vagyunk ma ... Egy pillanat alatt megszépült az asszony, jóságosnak találtam az arcát s ha fájdalmam között rajtam éreztem tekintetét, nagyon jól esett.
