Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Szépirodalom
92 BETHLEN NAPTAR itt-ott személyes kapcsolatok révén teremtett alkalommal elszavalták, s egy-egy előadás is elhangzott, de aztán feledés borult az ünnepi kezdetre, s az itt-ott húzott barázdából nem sarjadt ki dús vetés, rengő búzatábla. Legmélyebb gyökeret még Szabó László költészete eresztett a hazai talajba, akinek nagy diadalútja volt itthon 1931-ben. A mezítelen igazság az, hogy az óhaza irodalmi köztudata, irodalomtörténeti könyveink, a kathedra tanára, az iskolapad diákja, a könyvtárak, a szemelvényes anthológiák annyira hézagosán és annyira keveset tudnak az amerikai magyar irodalomról, hogy ezt csak szégyenkezve lehet megváltanunk. De azt keressük-e ezekután, hogy kinek, kinek a vétke, bűne az elszomorító állapot? Kölcsönösen vádaskodjunk-e, avagy tekintsünk komoly elhatározással a jövő felé a teendők tekintetében? Nem mehetünk addig tovább, míg az óhazai magyarság mélyebben szemlélődő részének egy nagy aggodalmát őszintén fel nem tárjuk, ez pedig az, hogy a balsorsunkban felénk lobogó nagy testvéri szeretet lángja mögött sötét árnyékok surranak el: az amerikai magyarság lassú porlódásának réme. A hozzánk érkező levelek,, lapok sorai közül jól ki lehet hallani, ki lehet elemezni tengerentúli testvéreink jövendő sorsát, mint az olyan kis szigetét, melyet a tenger hullámverése állandóan ostromol. Még egy-két nemzedék, s akkor befújta a szél az utolsó lábnyomot is. Hiszen aggasztó hírek érkeznek olyan esetekről is, hogy az amerikai magyarság szellemi vezetői közül is egyiknek-másiknak gyermeke nem tud magyarul. Mi lesz ötven év múlva? És ha a tenger alá süllyed a kis magyar sziget, mi sors vár arra a nagy erkölcsi, szellemi, művészi értékre, melyet magyar irodalomnak mondunk ott Amerikában? A művészi alkotás annyi öröme, kínos fájdalma, hite és reménye, annyi nemes lélek kiáltó szava, kinyilatkoztatott ihlete alámerül a zúgó vizek fenekére, eltűnik, megsemmisül, s nyoma sem marad. Még a feledés orgonája is kevés ideig zúg felette, mert beleáramlott-e az óhaza leikébe, irodalmába, sorsába az amerikai költők és írók minden látomása, művészi álma, szent hevülete úgy, mint Erdélyé, hogy ha rendeltetésünk tovább élni, akkor bennünk, rajtunk keresztül éljen tovább az amerikai magyarság géniusza. Magyar sorsunkon elrévedező szemünk előtt azonban feltűnik egy másik út is, s szeretnők, ha Amerika magyar írói és költői ezt választanák, ha testvéri szeretetben leülnének, letelepednének egy új “Pásztortűz” köré, félre téve minden pályatársi versengést és féltékenységet, ha megszerveznék az irodalmi életet, ha teremtenének könyvkiadói szövetséget, mint Erdélyben és
