Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Sokak segítője a mi legnagyobb jótevőnk…
126 BETHLEN NAPTÁR Imádkoztunk és vártunk. Lelki feszültségben éltünk mindnyájan. Remegő szivvel vártuk a napokat, hireket. Egy esztendő telt el várakozásban, könnyés imádkozásban. Azután jött a fegyverszünet. Jöttek vissza a katonák. Már ahová visszajöttek. Sok édesanya, sok feleség sóhajtott igy: “az én drága fiam... az én férjem ... sohasem jön vissza!” Egyesületünk több ezer katonája közül 79 sohasem jött haza a földi szülők otthonába. Hetvenkilenc ifjú a mennyei Atyához ment haza. Az első világháborúban csak egy hősi halottja volt Egyesületünknek. A másodikban 79. Rajtuk kivül, a hazatértek közül, sokan csonkán, betegen és mindnyájan a rettenetes vérzivatar soha nem feledhető emlékeivel jöttek vissza. Egyesületünk a legnagyobb anyagi áldozattal, együttérző szeretettel mutatta meg irántuk és szeretteik iránt érzett testvéri szolgálatát. A hazatértek segitésére Veterán Irodát állítottunk fel. Bucsuzás Egyesületünk tagjai közül 79-en a csatamezőn, 585-en pedig itthon, a hétköznapi élet kötelességteljesitésének mezején fejezték be a harcot. A négy év alatt 664-en mentek haza az örök hazába. Gyermekek, ifjak, öregek, köztük mindnyájunk által ismert becsült közéleti munkások. Kováchy Miklós György, “a mi Gyurkánk”, ki évtizedeken át volt vezértestületi tag, Dr. Nánássy Lajos árvaatya, az amerikai magyar reformátusok tudós papja, ki Bethlen Otthonunkért oly sokat és eredményesen dolgozott. A magyar közélet tevékeny munkása Monoky István. Vezértestületünk legrégibb tagja, Egyesületünk volt elnöke, mindnyájunk “Pista bácsi”-ja, Köteles István. “Halnak halnak, egyre halnak szine-java a magyarnak.” Legyen emlékezetük örökké áldott! A nagy mélységben “Mindenkinek van siratni valója”, irta egyik ügykezelő testvérnőnk. Mindenkinek van siratni valója itt is, tengerentúl is. Mert a háborút megnyerte befogadó hazánk, de a békét még a mai napig sem sikerült megnyerni. Sőt a testi-lelki nyomorúság soha nem látott, sem nem hallott esztendei következtek el az egész világon. A nyomorúság, szenvedés nagy mélységébe szállott alá az emberiség nagy része. Hogy milyen borzalmas mélységbe zuhant, megérzékelteti ez a kortörténeti adat: Nürembergben a gyermekeknek ezen a címen kellett iskolai dolgozatot írni: “Mi volt életem legszebb napja?” Egy vézna, szürke arcú, tízéves leányka .ezt irta: “Életem legszebb napja 1947 február 17-ike volt, amikor fiútestvérem meghalt és én örököltem cipőjét és meleg alsóruháját.”
