Bethlen Naptár, 1946 (Ligonier)
III. Független Amerikai Magyar Református Egyház
BETHLEN NAPTAR 245 Amerikába érkeztemkor még javában dúlt közöttünk a testvérháboru. Én egy háborútól összetört Magyarországból jöttem és háború nélkül testvére akartam lenni minden itt élő magyarnak. Éppenséggel ennél a törekvésemnél fogva kerültem “nagy érdekek” ütköző pontjába. Sodródtam bele az amerikai magyar életközösségbe. Szenvedtem annyit, hogy majdnem belehaltam. Akkor még senkinek sem Volt kedves az, aki mindenkit szeretni akart. “Itt nem lehet semlegesnek lenni”, — volt a válasz a testvériség szabad gyakorlásáért könyörgő szavaimra. S nem hagytak békét, amig én is nem "fájtoltam”. Azután meg ez volt a baj, ezért szerettek volna oda visszazsuppolni, ahonnan előbb elvágták az utamat. Testvérek, milyen réginek tűnik fel mindez! Szinte rájuk emlékezni és emlékeztetni sem esik jól. Az idő rostája igazságnak hagyta azt, ami bárkinél igazság volt és fényt adott annak a szeretet. Ma már egyedül annak van becsülete, ami nemcsak igaz, de testvéri szeretettel is párosult. Nagy változás, üdvös változás! Könnyen találom bele magamat, mert evangyéliomi és magyar érzésektől vezetett ifjú szivemmel is ezt akartam. Mi lehet nagyobb nemzedékváltozás, mint mikor egy egész nemzedéknek, egy egész közösségnek a közszelleme átváltozik? Tovább lépegetve a visszaemlékezés ösvényén, ott találom magamat a cartereti templom udvarán, nyári iskolás gyermekek nyüzsgő seregében. Szünet volt, játszódtunk. Magyarul ment minden. Másképpen tilos volt. Akinek angolra csúszott a nyelve, annak “jutalmul” egy magyar éneket, vagy verset kellett megtanulni. Senki sem ütközött meg rajta. Mindenki a világ legtermészetesebb dolgának vette, hogy “magyar” iskolában magyarul kell menni mindennek. Azaz valaki mégis megütközött. Élt a szomszédunkban egy gyermektelen, idős “ájris” házaspár. Az akkor még délelőtt, délután teljes nyolc héten keresztül tartó nyári iskolai időszak kész kínszenvedés volt gyermekzajhoz nem szokott füleknek, idegeiknek. Az öreg ájris néni magában motyogva kérte ránk St. Patrick áldását, a miszter meg ugv dult-fult a kerítés mögött, mint egy befütött ördög. Hiába csitítottám szomszédi jó szóval, hogy lehetetlenség annyi gyermeknek befogni a száját még alaposan megszolgált szünidő alatt is. Nem hajtott a jó szóra, sőt a végén, hogy ha a tanító nem bir a gyermekekkel, akkor majd ő csinál rendet, olykor-olykor -— ha nem látott — ő kezdett átkiabálni a gyerekekre. Egyszer aztán megdöbbenve jöttek hozzám a gyermekek: “Tiszteletes ur! A szomszéd bácsi azt mondta, hogy mi úgy beszélünk, mint a rókák! We speak like foxes!” No, mondok, ez egy kicsit sok. Lássuk csak, van-é joga valakinek gúnyt űzni abból, amit nekünk az Isten adott. Faj- és nyelvgyalázásért feljelentettem a szomszédot a helyi hatóságoknál. Kitűzték a tárgyalást.
