Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)
Nagy Ferenc: Az Isten parancsolatai és az ember
82. OLDAL BETHLEN NAPTAR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE Feszült izma recseg-ropog, Mikéntha látnál oszlopot, Melyre templom-tető zuhan, Megreng, míg elzúg a futam, Botját most a fövénybe mártja, Ne kapja el az örvények árja, Szép név: Krisztoforusz, e szó, Még szebb így: Krisztus-hordozó, De legszebb, ha mennyből ered: "Ezentúl Én leszek veled!" ... Krisztoforusz édes terhével Vízárt leküzdve, partot ért el. Biz’ ez nem oly könnyű teher, Édes, de mégis leteper ... Ki vagy te Gyermek? — felkiált — Olyan nehéz, mint egy világ, Hogy rám ilyen terheket rakhatsz, Emelt-e ilyet egykor Atlasz? — Úgy van, panaszra van okod, Mert a Világot hordozod! Többet annál: Világ-Tavaszt, Ki teremti s megváltja azt, Kinek fején tövis a mirtusz, Én vagyok, kit keressz: a Krisztus! — Láttam tetted, mily vakmerés, Mutatja minden átkelés, Most ért gyümölccsé a remény: Mától fogva leszesz enyém! Reprobusz, az ember kolosszus, E perctől fogva Krisztoforusz! Ott egész súlyát ráteszi, Lenyomja s megkereszteli, Felbukva — zengvén dallamát — Vérét tűz s lélek hatja át; Reprobusz, a mindent legázoló, Így lön Krisztusért síkra szálló. Uram vagy és az is maradsz, Velem leszesz! — hogy’ tudom azt? Reprobusz kérd, Krisztus felel: “Botod kihajt, ez lesz a jel! És e virító bot-csodában Erőm duzzad tieddé váltan.” Most látta, mit nem azelőtt, Hogy a teher hordozza őt, Nem ő terhet — s kedveli: Már mindenki testvér neki. Kunyhót épít a parton újra, Botját előtte földbe szúrja. A Gyermek, ím, előtte ül, Fölcseng ajkán víg énekül: "Tiéd marad a Kegyelem, Botod jó gyümölcsöt terem!" És, mint az Áron vesszejének, Lombja s híre ragyogva fénylett. Akikkel lelke összenőtt, Halálba is követte őt, Az Igében fürdő vidék Bámúlta lángoló hitét; Nőtt-nőtt hitben, erőben égig, Hol az áldott kegyelmet mérik. Mígnem jött a pogány ború, Krisztoforusz lön vértanú, Hű szolgálat, nagy szenvedés, Oroszlánnal széttépetés, Ezt látta a római cirkusz, De hősen megváltotta Krisztus.
