Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-02 / 27. szám
8. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ TELEX Irta: HALÁSZ PÉTER George azoknak az alkalmi ismerőseimnek egyike, akikkel immár évek óta együtt utazom reggelenként a 7:29-es White Plains-i expresszel New Yorkba. Sőt, az igazság az, hogy valamelyest több is, mint alkalmi ismerős, ha egymás mellé kerülünk a vonaton, végigbeszélgetjük a 40-perces utat, ami egyúttal attól is megszabadít bennünket, hogy elolvassuk az újságot. Hihetetlenül nagy könnyebbség ez, frissen és tiszta fejjel érkezik ilyenkor az em-Halásx Péter bér a newyorki központi pályaudvarra. Nem mintha a George-zsal való beszélgetés minden alkalommal oly szívderítő élmény volna — kiváltképpen az utóbbi időben nem az, amióta George gyakorta panaszkodik a fiára. Erről a fiúról most már mindent tudok: Jimmynek hívják, 18 éves, a középiskola utolsó osztályába jár, elég jól tanul, fölvették a buffaloi egyetemre, ahol egyébként huszonhárom évvel ezelőtt Geqrge is szerezte a diplomáját. George kereskedelmi adminisztrációt tanult az egyetemen és most a vezérigazgatóhelyettese egy nagy importvállalatnak. Jimmy azonban nem akar kereskedelmi adminisztrációt tanulni az egyetemen, hanem történelmet, filozófiát és pszichológiát és George részéről ez tökéletesen rendben van, esze ágában sincs, hogy a kereskedelmi életbe való bekapcsolódásra kényszerítse a fiát. Ami azonban bántja s amiről panaszkodik, hogy ők ketten: apa és fia úgy élnek egymás mellett, mint két hűvös ismerős, korrektül, de az egymás iránti mély megértés nélkül. -— Nem az én hibám — sóhajtozik George — megkap tőlem mindent, amire szüksége van. Valami elválaszt bennünket. Az én kapcsolatom apámmal nem ilyen volt. —■ Hát milyen volt ? — kérdezem. — Igazi odaadással hallgattam meg a tanácsait. Apám szegény családból származott, Hobokenben éltek, a Hudson túlsó oldalán, valójában csak néhány mérföldre Manhattantól, de akkoriban ahhoz, hogy egy fiú megtegye ezt az utat s New York belső negyedében alapozza meg az életét, vállalkozó kedv kellett, bátorság, fantázia, életszeretet. Benne mindez megvolt. Sokféle foglalkozást űzött, amig végre hamburger-standot nyitott valahol a koníekciós-negyedben. Az ilyen vállalkozásnak a sikere azon múlik, hogy milyen forrásból szerzi be a húst — jónak, frissnek kell lennie s ráadásul igen olcsónak is, mert New Yorkban abban az időben tömérdek hamburger-stand volt és egymással versengtek minőségben, árban. Apám kora hajnaltól járta a vásárcsarnoki bódékat és igy lassan-lassan megismerte a húspiacot — mit részletezzem, olyan szakmai tájékozottságra tett szert, hogy huszonkét éves korában már saját importvállalata volt, hatalmas mennyiségű marhahúst importált Argentínából. Az artinai marhahús valamelyest alacsonyabbrendü, mint az amerikai, de éppen ezért sokkal olcsóbb is és hamburgerhez tökéletesen megfelelő. Apámnak olyan érdekes élete volt, hogy regényt lehetett volna írni róla. Tátott szájjal hallgattam, amikor mesélt az élményeiről, vállalkozásairól, merész ötleteiről.-— Él még? — öt évvel ezelőtt meghalt. De mondhatom magának, amit tudok, azt tőle tanultam és nem a buffaloi egyetemen. Minden tiszteletem az egyetemeké. De hol van az a professzor, aki annyit tudna az életről, mint amennyit apám tudott? Ijestem is minden szavát. És látja, ez az, amit én siem kápok meg a f iamtól. Rosszul jártam talán, hogy olyan odaadással szívleltem meg apám tanácsait? Egy nagyvállalat vezérigazgató-helyettese vagyok. Elmondhatom, hogy vittem valamire. Amit tudok, amit tapasztaltam, nem adnám-e át boldogan a fiamnak? De amikor beszélgetni próbálok vele, amikor megkísérlem, hogy ismertessem vele a mai kereskedelmi élet módszereit, sikereit, szédületes távlatait, akkor ásitozni kezd, látom, hogy oda sem figyel, s végül feláll és azt mondja, sajnos, neki még tanulnia kell s megy a szobájába a könyveihez. All right. Higgye el nekem, jó uram, nincs az a könyv a világon, amiből annyit tanulhat egy fiú, mint amennyit az apjától. De minden hiába. Elmélyült közöttünk a nemzedéki szakadék. Az elmúlt hét egyik napján munkám tovább tartott a városban, mint rendesen és igy egy meglehetősen késő esti vonattal tértem haza. Egyszerre csak mellém telepedett George. — Jóestét; kései vándor. Ilyenkor kell hazamenni ? Rögtön észrevettem, hogy ivott egy kicsit. Szó sincs arról, hogy illuminált állapotban lett volna, csak éppen csillogott a szeme és felszabadultan viselkedett. — Szabad visszakérdeznem ugyanezt: ilyenkor kell hazamenni? — Ma délután egy kis háziünnepséget rendeztünk a vállalatnál. Valóban van ok az ünnepségre. Most már biztos, hogy a másodig negyedév rekordnyereséggel zárul. Minden várakozáson felül. — Gratulálok, George. •— Köszönöm. Csaptunk egy kis vállalati murit, elfogyott vagy húsz üveg whisky. Aztán amikor a hivatalnokok, titkárnők hazamentek virágos (kedvben, mi néhányan, az igazgatók, beültünk a vezér szobájába, csapravert az öreg egy üveg francia konyakot. Azt mondta róla, hogy ötven esztendős, én ugyan nem láttam a születési bizonyítványát, de erősködött, hogy kereken annyi, évekkel ezelőtt hozta egy franciaországi üzleti útjáról. Erős, tüzes ital volt, monthatom magának, az öregnek megoldotta a nyelvét, elmesélte, hogyan bukkant rá egy francia kisvárosban séta közben, amikor zuhogott az eső, bőrig ázott, de nem bánta, olyan jólesett csatangolni, mellékutcából ki, másikba be, ismeretlen házak, emberek, mígnem egyszer ... De várjunk csak, erről nekem nincs jogom beszélni, bizalmas fecsegés volt, régi kollégák és barátok egymásközt, megértheti. — Persze, persze. — Aztán mindenkinek eszébe jutott valami — folytatta George — érdekes utiélmények, megérkezés egy idegen városba, kiderült, hogy valami félreértés következtében a szállodában másnapra várták azt az ember, nincs szoba, körtelefon, sehol sincs szoba, mert valamilyen fesztiválra tízezrek érkeztek, az ember nyakába veszi a várost ... a megszokott rendből való kisiklás mindig nagyon érdékes, barátom. Az egyik igazgató megjegyezte, hogy mostanában egy kissé unalmasan élünk. Nincsenek többé váratlan külföldi utak, helyzetek, amelyekben nem lehet mást tenni, mint elcsípni a legközelebbi gépet Amszterdamba, Londonba, vagy Rio de Janeiroba, mert ez, vagy az az áru nem érkezett meg, vagy emebből hirtelen több kell, amott egy kötést sztornírozni kell . . . minden ilyen ut egy gyors kis csatával ért föl, ütközet, amelyet meg kell nyerni, amelyben merészség, találékonyság, váratlan ötlet aranyat ér. Mindennek vége. — Dehát miért? George Felnevetett. —Látszik, hogy nem üzletember. Vége, mert Thursday, July 2, 1970 ma már a kereskedelmi életben ezekre a villámkiszállásokra nincs szükség. Minden valamirevaló cégnél ott a telex. Amerikában is, Európában is. Telexen érintkezünk egymással. Lekopogom a szöveget, utána letárcsázom a . . . mondjuk: hollandiai cég telexszámát, megnyomok egy gombot és az RCA-gép pillanatok alatt átkopogja a szövegemet az amszterdami cég telexére. Hatvan szó 2 dollár és 65 cent. Két perc múlva jön vissza a válasz. Rendelés, lemondás, kiegészítés, csökkentés, uj tranzakció, felvilágosítás és tájékoztatás . . . ott a telex. Távírók Amszterdamba, Londonba, Rio de Janeiroba, oda, ahová akarok. Telex. Átfogja a nemzetközi kereskedelmet. Hatvan szó 2.55. Gombnyomás. Egy perc múlva jön a válasz. Gyors, hatékony ,megbízható. Csak éppen unalmas. Erről beszéltünk, amig megittuk az ötvenéves konyakot. Hogy a hatékonyság milyen unalmas. Telex-stratégia. Haha! — Tuckahoe! — ordította a kalauz. A vonat megállt, majd továbbindult. — George, én valamit nem értek. — Mit nem ért, kedves barátom ? — Maga a vállalat vezérigazgató-helyettese. Ha éppen kedve tartja, hogy a 8 órai géppel elrepüljön Amszterdamba, vagy Londonba, vagy Rióba, vagy Hong Kongba, vagy mit tudom ón hová ... ki tartja vissza? Ki tartja vissza attól, hogy telex helyett olykor-olykor a régi harcmodorban induljon ütközetbe? Rámnézett. Aztán harsányan kacagni kezdett. Elővette a zsebkendőjén, megtörölte szemét. — Hiába minden, látszik, hogy nem üzletember. Hát nem érti? Hatvan szó 2 dollár 55 cent. Gombnyomás. Egy perc múlva jön a válasz. Mindenhová és mindenhonnan. Nem gondolja, hogy a kereskedelmi életnék megvannak a maga sérthetetlen törvényei ? A nemzetközi kereskedelem ma már telexxel dolgozik. A világkereskedelmet pókhálóként szövi át a telex. Mit gondol, jó uram, mitől zárjuk rekordnyereséggel a második évnegyedet? Talán attól, hogy hóbortosként elrepülünk oda ezresekért, ahová pillanatok alatt eljutunk telexen $2.55-ért? Jó, jó, én belátom uram, hogy ön nem üzletember ... de azért mondja meg őszintén, nem érzi át ennek a szépségét? A szabad kereskedelmi hálózatnak ezt magasabbrendü hatékonyságát ? — Mondja, George — kérdeztem kis szünet után — erről beszél esténként a fiának? A telex szépségéről ? —Erről is, uram, erről is. Hatvan szó, gombnyomás, 2.55-ért. E'z is a mi müvünk, a mi teljesítményünk. És ez is a fogyasztó érdekében történik. Igen, a telex szépségéről is beszélek neki! — És ásít? — Ásít. Hja, uram. A nemzedéki szakadék. Bezzeg amikor az én apám mesélt nekem . . . Válaszra nem maradt idő, megérkeztünk White Plains-re. KÉT NYELVŰ VERS A MÚLANDÓSÁGRÓL Irta: MAGYAR GUSZTÁV EMBER REMEMBER! I Ember *\ Remember! Élj© a halál *i m időd megáll! Nem lesz több holnapod, *! Bárhogy is akarod! Hiába minden sóhajod, Nem ér tovább, mirt a karod. Élted sem nyújthatod: Jön már végső napod! Légy kész tehát a halálra: Nem holnapra, hanem mára! There is but one validity: Eternity! Eternity!
