Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)

1970-10-22 / 43. szám

Thursday, Oct. 22, 1970 BETHLEHEM HÍRADÓ 7. oldal BÚCSÚ Irta: RUBY ERZSÉBET A kedves olvasó most azt gondolja, szentimen­tális vagyok, hogy a régi otthonomtól sírva bú­csúztam, amikor máshová költöztem. Talán nem is annyira a megszokott otthonom­tól búcsúztam, hanem az eltöl­tött tizenhét évtől, életem egy szakaszán újból elmúlt kor­szakától, ahol megszoktam és a megszokástól megrögzött szisz­tematikusan töltött életemet él­tem. Megszokás! Ki meri tagad­ni, hogy ez erősebb, mint mond­juk a szei*elem. Sok házastárs él együtt, ahol a szerelem már régen elmúlt, s felváltotta a sze­retet, majd később közönyösek egymás iránt. De mert megszokták otthonukat, s ez az állapot vas­­marokkal nyomja őket ahhoz a helyhez, ahol auto­matikusan bekapcsolódott jó vagy rossz sorsuk. Tizenhét év alatt sokkal több minden történt és megváltozott, mint ötven esztendő alatt. Az összezsúfolt események, úgy az egyén életében, mint az emberi közösségben, kezdetleges állapo­tukban ki se forrták magukat, hogy kialakuljon az, amiért küzdöttek; annyi időt sem vehetett, hogy leszűrve a tapasztalatokat azt állandósítsa. Ebben a lázas sietségben, minden cselekmény lo­gikai következménye csődöt mondott. A megvál­tozott korszellemben az eszmék máról-holnapra átalakultak, olyan reálisan, hogy az már nem is képviseli az elképzelt eszme jelentőségét, hanem egy érthetetlen káosz, amely az ember veleszü­letett ösztönével ellentétes. Az uj ivadék fogalmai megváltoztak; törvénybeütköző cselekedeteikkel próbálják éretlen és életképtelen akaratukat ér­vényesíteni. Józan fogalmaikat elveszítve szerin­tük az a tökéletes életforma, amit éretlen agyuk­kal elképzelnek . . . Ami valamikor bűn volt, az ma erény. Ami szégyen volt, az ma dicsőség. Nagy­­szellemek, hires pedagógusok érthetetlenül és te­hetetlenül állnak alkotásaik romjainál. A politikai vonalon ugyanez észlelhető. Az uj kor vezérei, felelős vezetői tévedéseikre nem kér­nek mentséget; legközelebbi baklövéseikkel pró­bálják azokat helyrehozni s ettől koldul az embe­riség. Ezalatt a tizenhét év alatt magányos otthonom­ban. vagyis életem sziikebb körében valamit meg­tanultam : nem érdemes előre aggódni és örven­dezni egy elképzelt holnapért. Próbálj verejtékez­ve, jobbra térni, vagy balra fordulni, az a hatal­mas láthatatlan kéz úgyis oda kényszerít, ahová Ő akarja . . . Tizenhét év alatt itt élő magyarok megfogyat­koztunk. Barátaim és barátnőim, már túl vannak minden jón és minden rosszon, a lét és nemlét kö­zötti állapoton. Nemzeti tragédiának kellett köz­bejönni, hogy hiányos sorainkat a menekültek személyével kissé szaporítsa. Ilyen tragédiákkal, mint a második világháború befejezése, majd az 1956-os szabadságharc leverése után nem kívá­nunk létszámemelést. Nemcsak azért, hogy a ha­záját vesztett magyar itt menedéket talál, de faj­tánk megtartásának szempontjából se sokat ér ha latba vetjük. Száz év múltán az itt élő magyar gyermekei, unokái, dédunokái, ükonokái azt is elfelejtik, hogy magyar eredetűek. Tizenhét év alatt olyan barátnőket vesztettem el, akik a testvért és rokont pótolták. Meghaltak, vagy elköltöztek, vagy, és ez a fájóbb, csalódtam bennük. A felvágást, nagyzolást, törtető szerep­lést mindig megvetettem. Szolid uriasszony nem ágál a köztereken, hogy azért babérokra pályáz­zon. Számomra legkedvesebb barátnőim kétszer haltak meg. Először, mikor messzire költöztek, másodszor fizikai halállal. Majdnem minden olyan amerikai, akinek senki hozzátartozója nem él itt — kétszer hal meg. Elfelejtik, s elfelejtve hal meg ismeretlen helyen. Tizenhét év alatt olyan szomorú tapasztalatra is rájöttem, hogy vannak, akik a hazafiságot ar­ra használják, hogy tudatlanságuk és iskolázat­lanságuk hátrányait azzal palástolják, hogy fog­csikorgatva nézik azokat, akik szerintük nem elég jó hazafiak. Fogcsikorgatásából vezető kis ember­ke lesz, holmi önmagától létesített szervezetben, ahol aztán jönnek a zavarok, széthúzások. Az intelligens ember jogosan lép az előtérbe, de azt lehurrogják, mert egyéb kifogást nem tud­nak ellene, “leleplezik”, hogy többször látják nem egészen hazafi ember társaságában. Jézus is jól érezte magát a farizeusok és pénzváltók társasá­gában, de az indító oka ennek az érintkezésnek nagyon is elfogadható. Meggyőzni őt helytelen állásfoglalásáról, vagy: megkedvelteim vele a má­sik vonalat is. Ezalatt a hosszú évek alatt a szomszédsággal úgy összeszoktunk, hogy ha valakit napokig nem láttunk, már hiányzott. Megszoktam a sarkon le­vő házunk körül a 10 darab nagy kőrisfát. Mit, hogy megszoktam? Megszerettem, nélkülük ne­héz lesz a további életem. Zöld lombsátruk alatt nyáron tiz fokkal hűvösebb volt a levegő s le­helték az annyira fogyatkozó oxigént, ha nem is olyan mértékben, mint Afrika, vagy Brazília ős­­erdei. Nem az én érzelmi és érdekkörömbe tartozik, amit most emlitek: De igenis élénken bizonyítja az erkölcsi változásoknál a megélhetés standard­ján levő változásokat is. Tizenhét év alatt három nagy szupermarket épült alig egy-egy blokknyi távolságban egymástól, de közben becsukott öt fűszeres bolt és három mészárszék. Nagyban megy ezután a rongyszedés, akarom mondani: a profit. Ez mind rendjén volna, de mi lesz a kiskereske­dőkkel ? Milyen kedvesek voltak magyar vidéki váro­sainkban azok a kis boltocskák, ahol a promenc­­licukor izében egy kis petróleumszagot is érez­tünk. És amikor benyitottunk, csengő csilingelt, s jött a boltos bácsi: “Mi tetszik, kérem?” Ma a ragyogó, dusgazdagságot fitogtató szuper­marketokon az önkiszolgálás örömeiben valami hiányzik. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de mindig boldogtalan vagyok, ha ott tologatom a kocsit a kiválogatott árukkal, s boldog vagyok, ha kikerülök onnan. Talán azért, mert ha valaki csak egy doboz teát vesz, vagy egy kanna sört, azt mindig előre engedem, hogy ne kelljen várnia. Megteszem, hogy öt-hat ilyen kis vásárlót előre engedek, de nekem még senki se mondta, amikor csak egy csomag kenyeret vettem, hogy menjek előbbre a kasszához. Talán ezért örülök, hogy kikerülök onnan. Ön­zés, tekintet nélküli hideg szív lett a világból. És legjobban sajnálom — de kérem, kedves ol­vasó, ne nevessen ki ezért —, itthagyni a napi lá­togatóimat egy kis öreg, vedlett magányos mó­kust. Három év előtt, egyik téli napon, két kis mó­kus jelent meg az ablak külső, keskeny peremén s kis pof ócskájukat koldulva nyomták az ablak­üveghez. A ház falán egy futónövény elszáradt ágai, mint a spárgák lógtak s azon kapaszkodtak fel. Akkor éppen krumplit sütöttem s abból ad­tam nekik. Amikor jóllaktak, a maradékot a szá­jukba tömték, s láttam, amint a fa kisebb ágai­nak hónaljába nyomkodták. Maradjon holnapra is. Rendszeres látogatásuk alatt úgy megszelídül­tek, hogy a kezemből vették el az eledelt. Télen, mikor vastagon borította a földet a hó, nem lát­tam, hogy egy ablak is kinyílt volna, segíteni raj­tuk. Vagy az éhező madarakon. Ruby t-isébet EZEN NEVET MOSZKVA * *¥ Két szomszéd beszélget egymással. — Miért taníttatod a gyermekedet hegedűn játszani, Alexandr Ivanovics, hiszen mindenki tudja róla, hogy alig hall? — Ez igaz, Konsztantyin Georgijevics, de ő hegedül és nem hallgatja . . . BELGRAD A főnök behívja Cvetkovic kartársat és rári­­vall: — Tegnap maga a fogorvoshoz kéredzkedett el tőlem és közben a Brajovic kolléga futballmeccsen látta. Ezek szerint tehát hazudott. — Egyáltalán nem, igazgató kartárs. A fogor­vos kapus kedvenc csapatomban... VARSÓ Egy hatéves fiúcska áll a szakadó esőben a to­ronyház bejárata előtt. A földszinten lakó idős nénike kinyitja az ablakot és megkérdezi: — Mondd csak Krzysztof, miért állsz kint az esőben? Hiszen már teljesen átáztál! Mire Krzysztof bánatosan felsóhajt: — Megszöktem hazulról, mert meg akartak fürdetni . . . BECS Johann és Paul beszélgetnek a nőkről. — Szerinted, barátom, mi a legfontosabb a nőn? — A száj, öregem, a száj. — És mondd, barátom, milyen legyen? Kicsi, nagy, cseresznyepiros, vagy, mondjuk, csodála­tosan iveit? — Az teljesen mindegy, öregem, csak tartsa csukva . . . MOSOLYOGJUNK Két férfi beszélget a londoni Sohóban: — Gyorsan pénzt kell szerezned, Christopher, egy pennym sincs már! — Bird csak ki öregem azt a fél órát, amíg becsukják a bankokat. * * * — Nekem már minden mindegy. — Én semmit sem számitok?! — Sajnos — te vagy a mindenem. * * * A legrövidebb filmkritika a “Dr. Desmonda 13 áldozata cimü filmről készült. A bíráló ezt irta: “Én voltam a tizennegyegyedik’. * * * A rendőr megállít egy gépkocsit: — Miért köröz folyton a kórház körül? — Óvatosságból. Ma vezetek először . . . * * * — Főur, majd ha elmegy nyugdíjba, mondja meg az utódjának, hogy rendeltem magától egy marhapörköltet. Egyik reggel egyedül jött a mókus, izgatottan makogott, jaj de mondta, de mondta szegény, hogy a párját elvesztette. Biztosan egy kóbor macska ragadta el, vagy valami betegség-tői pusz­tult el. Attól kezdve egyedül jött az ablakomra. Utol­só napon, mikor elbúcsúztam tőle: “na kis komám, mi lesz veled?” — mintha megértette volna. Egy celofán zacskó diót raktam ki az ablakra, s egyen­ként elhordta s a ház előtti bokrok tövében gyor­san elásta. Biztosan megtalálja. Kertvárosból, téglaskatulyák közé menni meg­próbáltatás lesz nekem. Ezt is kibírom, mint a többi megpróbáltatást . . . r

Next

/
Oldalképek
Tartalom