Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-09-24 / 39. szám
Thursday, Sept. 24, 1970 BETHLEHEM HÍRADÓ 11. oldal ] Dmsziret egy hi| *i r Irta: IVÄNI ZOLTÁN Lépdelek a Second Avenuen. Késő esti sétámban. Mint hontalan magyar. Aki mégis, itt otthon van. Merthát: egy darab élet szorult bele e negyedbe. Ahol azon lehetett inkább csodálkozni, ha valaki nem magyarul beszélt, tegnap, tegnapelőtt. De e nyelvi jelenségtől ellentétben, az az igazság, hogy idővel, a cigányzenés helyeket átveszi valami ‘Grimics Villedzsi’ bohém szellem. Üzletekben, járókelőkben, a zenében. Rongyok-gitárok, szakállak darálva angolul. A frisseség hat reám e pillanatban. Mert mindig azt vallottam: hagyjuk el a múltból a rosszat és mentsük a jót és fogadjuk örvendetesen azt, ami a jövő. E különben becsületesnek mondható szándék veszedelmes. Úgy érzem, sokszor —, ha az emlékezés fog el —, mintha osonni kellene errefelé. Valakik, valami elől . . . Amikor pedig az újat keresés. a mában élés feltétlenül igaz parancsa tör rám, s felemelném a fejem, merész •mozdulattal, arra gondolok, vajon kit érdekelnének szavaim ? S lám, aki jószándékkal jár e szeptemberi hangulatban, a Second Avenuen, nem téveszt célt. A gyümölcsárus előtt állok. Van mindene! Eper, barack, áfonya, szőlő és igy tovább. De én csak válogatok. Hogy még sincs ami kell. — Mi volna az? — feleli magyarul zöldséges barátom. — Papirhéju dió, E’sztelnckről, Idi néni kertjéből. Bevallom, ezt a gondolatot az őszbe siető szeptember s a vele járó otthoni diószüret adta nekem. S egyáltalán nem csodálkozom, hogy a mindenre kész árus, csak egyet intett. Valami olyanfélét, hogy a szerkesztő ur megint transzban van, honvágy alapon. S lám, mit ad isten, mellém torlódik a papirstanicli és mérleg-forgatagában egy Xossuth-szakállas hippi. S vele egy nő, maxi-ruhaszoknyában. Mint olyanok, akik figyelik, kutatják mindazt, ami a szokottól eltérő. És már védelmükbe is vesznek. Rátörnek szegény Same-bácsira. Aki inas éveit a budapesti vásárcsarnokban is kipróbálgatta. Hogy miért nincs az, amit én kérek. A papirhéju dió, s az “észténék és idi” . . . Mindez, természetesen an! goiul folyt. S angolul a többi is. Amikor a nagyszakállas és társnője beinvitáltak a legközelebbi báréba. Azt hittem, ezen túl aligha lesz több mondanivalóm. Még szabadkoztam is. Hogy mehetnék velük, hiszen, normális, múltbeli hajviseletem és ruhám van. De amint kitört a szokott pánik, hangzavar. tökmag, nyivitó-sivitó zeneeszközök — mint Illyés lvani Zoltán Gyula költő mondaná —, s amint bekapcsolódva táncoltam - ittam velük, a nagy “tohuva bohu” után elkezdtek kérlelni. Hogy meséljem el, mi volt a gyümölcsárusnál a baj azzal a papirhéju dióval, “idi, eszti”-vel? És amint körülültek pártfogóim és többi hippi-barátaim, elkezdtem a mesét. — Hát igen, ilyenkor őszszel, egy esztelneki székely községben Idi néni diót szokott szüretelni. — Éppen olyan régi módi ruhában járt, mint te most — szóltam a maxikabátos nők egyikére. És ők együttesen tekintettek rám. — Érdekes, mondd tovább. — Idi néni fösvény volt. Szerette a pénzt. És zsarnok férje mellett nem volt alkalma más keresetre, csak úgy ősz táján a diófáiból. Amit átengedett neki. — Éshát, hallgassatok meg, kedveseim, ti, kik most Manhattan koktéllal koccintotok velem —, azt a bizonyos papirhéju diót valakinek le is kellett szedni a fáról, mégpedig úgy, hogy az erre alkalmazott szolgálóknak még véletlenül se csússzon le egy szem a torkán. — Ezért volt, hogy Idi néni csak olyanokat alkalmazott erre a munkára, akik szerettem énekelni. Hogy ne ehessenek közben. — Ö pedig a ikertben, egy karosszékben elhelyezkedve, amint útjára bocsátotta dolgozóit, hogy “nosza iziben, fel a fára”, elkezdte tulajdonosi mivoltából a kiáltozásokat: — Te, Gizi ide, te Mári oda, nos, szedjétek, de folyton énekeljetek. Egyik, a hippik közül, talán a Széchenyi-szakállas, belevágott : — Ez jó, ez érthető! . . . A másik, a Kosuth-szakállas, aki idehozott, kiáltotta: — Disznoság! S aztán megint, összehajolva, kérték, hogy folytassam. Mert úgy se húzzák fel újra a zenegépet, amig be nem fejezem. — Bizony, barátaim, ef tudjátok képzelni annak az aszszonynak a szenvedésit? . . . Hogy becsapják? . . . Hogy kifosztják? Ha történetesen mégse énekelt a dolgoxó lányok közül valaki? S ha közben be-bekapott egy szemet. Általános felhördülés. Kiáltozás. S már valaki ordította volna : inkább a zenegép . . . csak ne gondolkozzunk. Egy másik szavába tromfolt: hagyd ezt az idi-nénit! Nem érdekel. A harmadik pedig mégis megkérdezte: — S mi lett vele? Hogyan védte meg igazát? A soknak tűnő kérdésre nem adtam választ azonnal. Hogy a múltat és a jelent, a kiéleződésekben elkerüljük. Azt ajánlottam, hogy közben szólna tán a gitár. És táncolnánk egyet. A lépteink alatt ropogó tökmaghájakon. S igy történt. Megint kavarogtunk. Megint táncoltunk. S kinek volt, a szakállát simogatta. De a zene végén, bár mindenki szuszogott, érdeklődéssel kisértek tovább is. Mintha az elkezdett mese jobban érdekelte volna őket, mint a közbe eső tánc. Amikor befejezésül, újra rákezdtem a mesére, s elárultam, hogy Idi néni segített magán, mert a helybeli mérnök feleségétől látcsövet kért kölcsön a diószüret idejére — hiszen, süketségén, rövidlátásán csak ez segíthet — s vizsgálta lentről a diószüretelö lányok ajkát, — egyszerre olyan sikeres hahota tört fel hippibarátaim köréből, amelyet — úgy régi ábrándokkal terhelten, a Second Ave. éjszakájában — el sem mertem volna képzelni. Igen, az a szeptembervégi séta, a negyedünkben, itt New Yorkban, álmodozás a múlt és jelen között, a bárba betöréssel együtt, talán azért sikerült, mert a nagy kacagás nyomán, hippi barátaim kissé önmagukra találón is lelkes ováció közben kisértek haza, egészen lakásom ajtajáig. Dalos madár mig énekét Gyönyört keltve zengi, Elhallgatják ... de ővele Nem törődik senki. Itt a földön a költőnek Szintén ez a sorsa, Amikor már észre veszik, Pihen koporsóba . . . Kinek szive, mig megszakad, Milliókért vérez, Nemde gyászos e jutalom És keserű bér ez? . . . KODÁLY AMERIKAI TANÍTVÁNYAI ÉNEKTANÍTÁS magyar módra BUDAPEST - Magyar lapok hasábjain is nagyvik'ígot látott már a hir, hogy Kodály módszerével tanítanak zenét Amerikában. Két esztendeje, hogy Denise Bacon amerikai zenetanár Budapesten, a Zeneakadémián megismerte a Kodály-féle énektanítás szakszerű mód* szereit. Azzal a céllal, hogy ismereteit a tengeren túl is terjessze. Magyar szakemberrel, a Zeneművészeti Főiskolán frissen végzett Erdei Péterrel utazott haza az Egyesült Államokba, a Boston melletti Wellesleybe. A fiatal magyar zenepedagógus feleségével, Szeles j Idával, a szegedi zeneiskola egykori növendékével ez évben hazaláftogatíxtt, elhozta kórusát, a Dana Hall énekkart is, mellyel Esztergomban és Kecskeméten, a Nemzetközi Kodály Szeminárium megnyitó hangversenyén méltán aratott nagy sikert. És most Szegeden töltött pihenőjében kerestük föl, hogy amerikai élményeiről érdeklődjünk. — Kiutazásomat követő évben — mondja Erdei Péter — a Ford Alapítvány segítségével sikerült életrehivni Wellesleyben a Kodály Zoltán Nevelési Központot, ahol amerikai zenepedagógusokat tanítunk a világhírű magyar mester zenei nevelési elveire. Az intézet — mondhatni — már oly népszerű, hogy az Egyesült Államok szinte minden részéből jelentkeztek érdeklődök. Terv szerint évente 10—15 tanárt képezünk ki, akik mintegy 12 hónapot Magyarországon is eltöltenek a Zeneakadémia; hallgatóiként. — Hallhatnánk véleményét az amerikai zeneoktatásról ? — Kétéves kinntartózkodásom alatt számos városba — New York, Washington, Chicago — hívtak meg előadást tartani, s ily módon alkalmam volt megismerkedni Amerika zenei életével. Bár sok és igen színvonalas hangverseny van az iskolákban, rendkívül kevés idő jut zenére, énekre. —- Kodály énekkutatásának zenei alapját minden nép saját népzenéje adja. Hogyan, egyeztethető össze a kodályi elgondolás az amerikai népzenével ? — Úgy érzem, hogy a huszonegynéhány hónapos munkánk után is csak a kezdő lépéseket tettük meg az amerikai népzene pedagógiai rendszerezésében. Ennek oka elsősorban az, hogy egységes amerikai népzenéről aligha beszélhetünk. Népegységenként változnak ugyanis a népzenei hagyományok, angol, spanyol, francia, portorikói, afrikai népcsoportoknak megfelelően. És természetesen — egyszerre csak egy népcsoport zenei hagyományait dolgozhatjuk fel. Pár nap múlva E'rdei Péter ismét visszatér az Egyesült Államokba, ahol magyar szakemberek csatlakoznak mellé. Az amerikai Kodály Intézet és a magyar zenepedagógus közösség kapcsolata erősödik és a tengeren túli uj intézet továbbra is hü marad Kodály gondolataihoz. Lévay Ede TERJESSZE LAPUNKAT!
