Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-07 / 19. szám
12. oldal BETHLEHEM! HÍRADÓ Thursday, May 7, 1970 § “Emlékezetes tragédiák, § S kalandok, bűnügyek és szerelmek...” § A TITANIC TRAGÉDIÁJA (Folytatás) Tisztjei és matrózai képzettek és tisztességesek voltak. Azt hallom, hogy a kongreszszus beható vizsgálatot fog indítani. Ezt az intézkedést csak üdvözölni lehet. A White Star Line-nak nincs mitől félnie és nincs mit eltitkolnia. Én és igazgató társaim mindenben támogatni fogjuk a vizsgáló bizottságot. Mást e pillanatban nem mondhatok. A hajó az összeütközés után két óráig és huszonöt percig tartotta magát a viz fölött. Hogy az utasok biztonsága érdekében megtették-e a szükséges intézkedéseket, azt ebben a pillanatban nem tudom megmondani. Kazánrobbanás nem történt. Az összeütközéskor kajütömben aludtam, de észrevettem, hogy a hajó egyszerre felemelkedett, azután visszahanyatlott. Én abban a mentőcsónakban kaptam helyet, melyet legutoljára eresztettek le . . . Más utasok viszont felháborodottan hangoztatták: Ismay nem utolsónak szált a mentőcsónakba, hanem ő volt a legelső, aki az életét mentette. A White Star Line vezérigazgatójának keserves órákat kellett kiállnia a szenátusi vizsgálóbizottság tagjai előtt. A bizottság tagjai rendkívül erélyesen viselkedtek az igazgatóval szemben. Ismaynak el kellett például ismernie azt, hogy a hajó katasztrófája pillanatában huszonkét tengeri mérföldes sebességgel haladt s hogy ő főszerepet játszott abban, hogy Smith kapitány meg akarta dönteni a sebességi rekordot. A szenátusi bizottság előtt az utasok vádolták a hajó tisztikarát, az életben maradt hajóstisztek azonban mindenképpen igyekeztek szépíteni a tényeket. Saját állásukat, egzisztenciájukat védték. Két hajóstiszt — mit sem törődve azzal, hogy száz és száz tanú és más bizonyíték cáfolja vallomásukat — például azt vallotta, hogy a Titanic fedélzetén nem tört ki pánik, s a nők és a gyermekek előnyben részesültek a mentőcsónakoknál. A szenátusi vizsgálóbizottság arról faggatta őket, hogy a legénységnek nagyobb százaléka menekült meg, mint az utasoknak. — A tengerben úszók öthatod része — jelentette ki némi gondolkodás után az egyik tiszt — tengerjárt fütő és pincér volt, mig az utasok többsége nem tudott úszni és gyorsan elmerült . . . Ezt az állítást azonban megcáfolta a Carpathia jelentése, amelyben az állt, hogy a vízből legfeljebb húsz életben maradt menekülőt sikerült kihalászni. A Titanicnak azok az alkalmazottai, akik megmenekültek, szinte kizárólag a mentőcsónakokban foglaltak helyet. Még mielőtt a szenátus elkészítette volna összefoglaló jelentését, máris megállapította, hogy a rossz mentőcsónakok és a Titanic legénységének fogyatékos fegyelme miatt legalább háromszáz utas elpusztult, akiket meg lehetett volna menteni. Több csónak csak feleannyi utast vitt magával, mint amennyit vihetett volna. Bride rádiós vallomásában súlyosan vádolta Smith kapitányt. Elmondta: a katasztrófa előtti délutánon ő jegyezte a Carpathia egyik táviratát, amely arról szólt, hogy a Carpathia közelében három nagy jéghegy tűnt fel. Ezt a jelentést személyesen adta át Smith kapitánynak. S hogy Smithnek tudnia kellett a jéghegyveszélyről, bizonyította egy Whitelay nevű hajópincér is, akinek mindkét lába megfagyott, s a bizottság csak a kórházban hallgathatta ki. A hajópincér elmondotta, hogy a hajókötél lesodorta a hajó fedélzetéről és úszva ért el egy mentőcsónakot, melyben két matróz beszélgetett. Az egyik azt mondta, hogy huszonöt perccel az összeütközés előtt az árbóckosárból jelentette: jéghegy van előttük, de senki sem figyelt rá. A szenátusi vizsgálóbizottság megtiltotta Ismaynak és a Titanic megmenekült 4 tisztjének, hogy elhagyják az Egyesült Államokat, s aztán az utasok kihallgatásához látott. Mrs. Ryerson a bizottság előtt szemébe mondta Ismaynak, hogy nem sokkal az események előtt megkérdezte a vezérigazgatót: miért nem lassítja le a Titanicot, holott jéghegyeket jeleztek. Ismay erre azt válaszolta: “Sőt, még gyorsabban fogunk haladni.” Egy Klein nevű magyar származású matróz vallomása szerint a tragikus éjszakán az első osztályú utasok számára nagy vacsorát majd bált rendeztek. — Mialatt a tisztek lakománál mulatoztak, a matrózok egy része is felöntött a garatra. Smith sem maradt józan. Nagy izgalmat keltett a Titanic negyedik tisztjének vallomása. Kijelentette: egy hajó, amelynek a nevét nem tudja, a Titanic szemhatárán belül volt, s nem sietett a hajó segitségére, pedig rakétákkal is adtak le vészjeleket. Először azt feltételezték, hogy a ‘Helig Ólat’ dán gőzős tagadta meg a segélynyújtást. Utóbb azonban kiderült, hogy az említett dán hajó a katasshrdluetetaoio a gőzős a katasztrófa idején 350 mérföldnvi távolságra tartózkodott a szinhelytől. Más vélemények szerint a negyedik tiszt minden bizonnyal hallucinált, nem volt hajó a közelben, csak a szeme káprázott. Végül is a vizsgálat azt látta bizonyítottnak, hogy a Californian nevű hajó volt a látóhatáron belül. Stanley Lord, a tehergőzös parancsnoka azzal védekezett, hogy a katasztrófa idején 19—20 tengeri mérföldnyire állt hajójával a Titanictól, s ezért hajóján senki sem láthatta a rakétajelzéseket, ennek ellenére bűnös hanyagság címén megfosztották kapitányi rangjától. Lord 1912-től egészen 1962-ig, haláláig, fél évszázadon át újabb és újabb pereket indított rehabilitálásáért, de sikertelenül. A szenátusi vizsgáló bizottság munkája egyébként a napok múltán egyre felületesebb és elnézőbb lett. Smith (csak a névrokona volt a hajó kapitányának), a bizottság vezetője, alul maradt abban a harcban, amelyet a bizottság tagjaival folytatott. A bizottság szótöbbséggel hatálytalanította azt a rendelkezését, amely megtiltotta Ismaynak és a hajó négy tisztjének, hogy elhagyják az országot. A vezérigazgató rögtön sietett is vissza Európába. S ezek után a vizsgálati jelentés a lehető legkedvezőbb volt a hajóstársaság számára. Mindent a kapitányra kentek, hiszen ő már nem vádolhatta a társaság urait, akik az őrült hajszára kényszeritették. A Titanic katasztrófája mindmáig a tengerhajózás történetének legnagyobb szerencsétlensége maradt. Világszerte óriási megdöbbenést s részvétet keltett. V. György angol király részvéttáviratot intézett a hajótulajdonos társaságihoz, az alsóházban pedig Asquith miniszterelnök maga olvasta fel a szörnyű hirt tudató táviratot. Aztán igy szólt: — Mélyen elszomorít a katasztrófa, melyet a gondviselés ránk mért, amely óvatosságunkat semmivé teszi. A legmerészebb fantázia számára is elképzelhetetlen borzalmas katasztrófa érezteti velünk, mily szegények vagyunk a szavakban, ha ily szerencsétlenség alkalmával el akarnók mondani, hogy mit érzünk. Csak elismerésemnek adhatok kifejezést azért, hogy a tengeri segítségnyújtás tekintetében fennálló hagyománynak eleget tettek, és minden áldozatot meghoztak azért, hogy azoknak, akik maguk is segíteni tudtak magukon, módot nyújtsanak a megmenekülésre. — Együttérzünk azokkal, akiket a borzalmas katasztrófa megfosztott szeretett hozzátartozóiktól. A magyar képviselőház is jegyzőkönyvbe iktatta részvételét a katasztrófa áldozatainak hozzátartozói iránt. A hajón csupán egy magyar utazott: Weisz Lipót, egy Kanadában élő 36 éves szobrász, aki szüleit látogatta meg Európában; a szerencsétlenséget ő sem élte túl. A Magyarországra visszaérkező Lengyel Árpád doktort ünnepélyesen, a humanizmus hőseinek kijáró megbecsüléssel fogadták. A hajóorvos szerződésének lejárta után hazaköltözött Magyarországra; orvosi tudásával, emberségével előkelő helyet vívott ki magának az orvostársadalomban, és a Budapesti önkéntes mentő Egyesület főorvosa lett. (Folytatjuk)
