Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-30 / 18. szám

Thursday, April 30, 1970 BETHLEHEMI HÍRADÓ 7« olds] M-NG'SING VÉGNAPJAI KÖLTÖZIK Ä VILLANYSZER LETŰNT NAGYSÁG Bicék, Ankara magányos embere OSSINING, N.Y. - Száz­negyvenet esztendős fennál lása után Amerika leghirhed­­tebb börtöne: a Sing Sing átalakul afféle elosztó inté­zetté, ahol az elitéltek csak addig tartózkodnak, mig az országnak abba a fegyintéze­tébe szállítják őket, hol letöl­tik büntetésüket. Sing Sing a mindenkori ponyvaregények kedvenc, színhelye volt és a hires Edward G. Robinson filmek ismerté tették az egész világon — a börtönt is és a villanyszéket is, amelyet a Sing Singben alkalmaztak elő­ször s azután tökéletesítettek <514 kivégzésen át. A new York-állambeli fegy­intézetek főosztálya az elmúlt héten utalta ki azt az össze­get, amelynek ellenében a Hudson-folyó partján álló büntetőintézetet, 30 mérföld­­nyire New Yorktól, az építé­szek felnőtt elitéltek befoga­dó- és elosztó telephelyévé alakítják át. A börtönépület már oly megviselt állapotban volt, hogy renoválása és fenn­tartása semmiképpen nem lát­szott kifizetődőnek. Azonkí­vül az uj állami büntetőinté­zetekből való megszökés sok­kal kevésbé lehetséges, mint a félelmetes hirü, de ma már korszerűtlen és rozoga álla­potban lévő Sing Singből. Az 55 holdon elterülő, magas kő­fallal körülvett Sing Sing­­komplexumnak mintegy egy­­harmadát lebontják, hogy he­lyet csináljanak egy uj, a fes­tői szépségű táj ón átvezető autóutnak. A Sing Sing rab­jainak nagy részét, közöttük azt a 17-et, aki a siralomház­ban várja kivégzésének nap­ját, vagy további elhalasztá­sát, esetleg a kegyelmet — már átszállították a maximá­lis biztonságú Green Haven börtönbe, Poughkeepsie mel­lé. A Sing Sing oldalában lévő sirálomházat lebontják, a vil­lanyszéket szétszedik s át­szállítják azt is a Green Ha­ven börtönbe. A múltban a Sing Singben töltötték le büntetésüket mindazok az elítéltek, akik lakóhely, vagy a törvénykezés tekintetében New York-i il­letőségűek voltak és egy esz­tendőnél hosszabb ítéletet kaptak. A Sing Sing átmeneti “hajlékot” adott a legkülön­bözőbb bűnök elkövetőinek, a fejszés gyilkostól a sikkasz­tó bankárig, a Cosa Nostrá­­hoz tartozó Joe Valachitól az atomkémkedésért halálraítélt Julius és Ethel Rosenbergig. Itt alkalmazták először 1891-ben a villanyszéket és azóta összesen 614 elitéit lel­te halálát benne. Közöttük Charles Becker rendőrhad­r.agy és négy társa, akik 1910- ben meggyilkoltak egy Her ­man Rosenthal nevű hazárd­­játékost — a New York vá­rosban tomboló bűn és kor­rupció-áradat csúcspontjának idején. Itt végezték ki 1927- ben az ugyancsak gyilkossá­gért elitéit Ruth Brown Sny­­clert — az ő kivégzése azon kevesek egyike volt, amelye­ket filmen örökitettek meg. A Rosenberg-házaspárt 1953- ban végezték ki a Sing Sing­ben. Máig megmagyarázha­tatlan oknál fogva a székbe ötször kellett áram-hullámot bocsátani ahhoz, hogy végez­zen Ethel Rosenberggel. Az utolsó elitéit 1963 augusztus 15-én végezte életét a Sing Sing villanyszékében: két év­vel később New York törvény­hozói a halálbüntetést rendőr­­gyilkosságok elkövetőire kor­látozták. A Sing Sing hírhedtsége, amelyet a villanyszék is jel­képezett, abból a kemény és szigorú bánásmódból szárma­zott, amellyel a falai között büntetésüket töltő rabokat kezelték, a tizenkilencedik században. De 1914-re min­den megváltozott, a Sing Sing elsők között vezette be a bör­tön-reformot, amelynek értel­mében a rabok bizonyosfajta Önkormányzathoz jutottak és különböző mesterségekre ké­pezték ki őket. A legutóbbi időkben a rabok már az elekt­ronikus agyak kezelését és programozását is tanulták. Mostanában a Sing Sing belső körülményei már olymérték­ben javultak,-hogy a hajdani 3x5 láb nagyságú cellákat 7 x 10 lábra bővítették. Min­den emeleten televizió-gép működött. Napközben az eli­téltek a börtön nyomdaüzemé­ben, vagy a cipészmühelyben dolgoztak, festőecsetet, vöd­röt, kutyaörvre való érmét, férfi- és női alsónemüt készí­tettek — a gyártmányokat kormányhivataloknak adták el, évi 1-millió dolláros eladói forgalommal. A Sing Sing a nevét a Sin Sinck indiánoktól nyerte, akik szabadon kószáltak és tábo­­íoztak Ossining körzetében 1825 táján, amikoris a New York államban lévő Auburn börtönéből fegyencek érkez­tek nagy kövekkel megrakott bárkákon, hogy hozzákezdje­nek az uj fegyintézet megépí­téséhez, a Hudson fölé emel­kedő dombtetőn. 1913-ig a Sing Sing börtön a Sing Sing nevű helységben volt, a kisváros lakóit azon­ban zavarni kezdte a név hírhedtsége és a városatyák ekkor Ossining-ra változtat­ták a helység nevét,^ amely a környék történelmi neve volt A Sing Sing börtön végnap­jait senki sem siratja — Os­sining lakóin kívül. A börtön évi 4-millió dolláros költség­­vetéssel működött, 522 alkal­mazottja volt, közöttük 382 börtönőr. Főként a környék lakóit alkalmazták és a költ­ségvetési összeg nagy része is ezen a vidéken került fel­használásra. Érthető tehát, hogy Ossining arra kérte a Crime Control Planning Board-ot, hogy építtessen uj Sing Sing-et a régi helyén. A Tanács azonban úgy dön­tött, hogy a túlságosan ma­gas épitési költségek követ­­keztében ez sehogyan sem ki­fizetődő. Ossining tehát a Sing Sing nélkül marad. Ezekután, ha úgy tetszik, vissza-változtat­hatja nevét Sing SJngre. Alexander Dubcsek, Cseh­szlovákia ankarai nagykövete immár harmadik hónapja él a török fővárosban, de az 1967-es, 68-as évek cseh poli­tikai reform - mozgalmának vezéregyéniség-e, aki abban az időben a világ érdeklődésének középpontjában állott, válto­zatlanul elérhetetlen marad a riporterek szamára, csak úgy, ahogy ideérkezésének órájá­ban is elérhetetlennek bizo­nyult. Dubcsek személye a­­zonban foglalkoztatja az an­karai laptudósitókat, annál inkább, minél kevésbé tudnak a közelébe jutni. Legutóbb a nagy angol hetilap, a Man­chester Guardian ankarai munkatársa, Geoffrey Moor­­house irt cikket lapjába Dub­csek ankarai életkörülményei­ről. Január 25-i ideérkezése óta — írja Moorhouse — Dubcsek mindössze egyszer jelent meg a nyilvánosság előtt. Késő este érkezett Ankarába repü­lőgépen Isztanbulból, valószí­nűleg azzal a meggondolással, hogy minél későbbi órában érkezik, annál kevesebb új­ságíró fogja várni. Ebben azonban tévedett: fotóripor­terek, televiziógépek valósá­gos hadserege szállta meg a repülőtér várótermét és az uj nagykövet kénytelen-kelletlen 25 percig rejtőzött a toilet­­ban, mig a karhatalom embe­rei eltávolították a sajtó mun­katársait. Dubcsek oly siető­sen hagyta el ezután a repülő­teret, hogy még a hagyomá­nyos csésze török-feketét sem fogadta el: a szívélyes fogad­tatásnak ez elmaradhatatlan török szimbólumát. A ház — folytatja cikkét Moorhouse — egy domboldalon áll, az An­kara Cayi partja közelében — ez an yomoruságos kis fo­lyócska, Kis-Ázsia legszánal­masabb viziutja, bizony tá­volról sem emlékeztet a Prá­gát átszelő csodaszép Vltava­­folyóra. A Dubcseknek kije­lölt lakóház, a csehszlovákiai török nagykövet villája a domboldal aljában van — a domb tetején a görög nagy­­követség, a domb lábánál a lengyel, vele szemben az utón pedig a bulgár nagykövetség villái. A Dubcsek-villának kü­lönben sajátságos nevezetes­sége van: a háború előtt a csehek építették, 1938 után azonban a nácik kilakoltatták őket és a háború alatt (meg­lehetősen eredményesen) von Papén berlini nagykövet idő­zött benne, meglehetősen nagylétszámu német kém-sze­mélyzettel véve körül. Meg­lehetősen sivár vidék ez — ugyancsak távol Svájctól, ahol Óta Sik kapott menedé­ket, még távolabb Ameriká­tól, ahol Eduard Goldstucker telepedett le. Nem mintha at­tól kellene tartani, hogy Dub­csek távol kiván maradni ha­zájától — elegendő biztosíték erre az, hogy mindhárom fia Prágában maradt. Moorhouse megírja cikké­ben, hogy Ankarának van a legnagyobb létszámú szovjet nagykövetsége: Vasill Grub­­jakov hajdanában még Sztá­lin isztanbuli konzulja volt s azután nevezték ki ismét an­karai nagykövetnek, miután Lyndon Johnson az energikus és tájékozott Robert Komért nevezte ki ankarai nagykövet­nek. Komer, aki eredetileg a vietnami pacifikáló program vezetője volt, már régen nincs Ankarában, Grubjakov azon­ban maradt. Több, mint hat­van munkatársa van az anka­rai szovjet nagykövetségnek, mig az amerikainak csak 38, az angolnak 27 és a francia nagykövetségnek 18. Valamilyen oknál fogva, úgy látszik, valahol úgy dön­töttek, hogy a diplomáciai protokolnak Dubcsek eseté­ben nincs kötelező etiketje. a bevett diplomáciai szokás az, hogy egy uj nagykövet mind­addig nem tesz sehol sem tisztelgő látogatást, mig állo­máshelye államfőjénél meg nem jelent és át nem nyúj­totta megbízólevelét. Dubcsek azonban a megérkezését kö­vető napon már fölkereste Grubjakov szovjet nagyköve­tet, Sunay török államelnök­höz azonban csak hat nappal később látogatott el. Az An­karába akkreditált külföldi sajtó számára hozzáférhetet­len. Amikor legutóbb megje­lent a szovjet nagykövetség­nek azon a vacsoráján, ame­lyet Grubjakov nagykövet a távozó sziriai nagykövet tisz­teletére adott, Dubcsek jobb­jára a jugoszláviai nagykö­vet feleségét, baloldalára pe­dig az egyik török politikus feleségét ültették. És ez kö-. rülbelül a határa Dubcsek kapcsolatának a külvilággal Moorhouse megírja, hogy értesülése szerint Dubcsek ideje nagyrészét azzal tölti, hogy angolul tanult, azt a nyelvet, amely a diplomáciai pályán elengedhető 11 e n ü í szükséges. Németül igen rosz­­szul beszél, oroszul ellenben tökéletesen. Alig két esztendővel ez­előtt Dubcsek neve a világ­sajtó első oldalán szerepelt, nap nap után. Ma azonban — a Manchester Guardian mun­katársa szerint — ő Ankara legmagányosabb, legzárkózot­tabb embere. ( “őszintén szólva nem mondhatnám testgyakorlatnak azt, hogy reg­­gelenkint a ház ajtójától ugrándozva jár a szomszédja várakozó autójáig ...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom