Bethlehemi Hiradó, 1968. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-10 / 41. szám

12. OLDAL Thursday. October 10, 1968 BETHLEHEM! HÍRADÓ Hires kémek, kalandorok és bűnügyek ti OPERABÁL ír (FOLYTATÁS) indult Prágába, Redl utolsó szolgálatai he­Redl elmondta, hogy 1910 óta látta el az idegen államokat titkos híranyaggal, de az utóbbi időben mindössze arra az anyagra kel­lett szorítkoznia, amelyet a prágai hadtest­­páráncsnokságnál tudott szerezni. Rendsze­rint a titkos iratokat fényképezte le és a fény­kép-másolatokat küldte el. — Bűntársai voltak ? — kérdezte Ronge. — Nem — válaszolta Redl. — Mint szak­ember tudtam, bogy a legtöbb kém vesz­tét vigyázatlan bűntársai okozták, és ezért igyekeztem egyedül végrehajtani feladato­mat. Ronge ezredes alig várta, bogy befeje­ződjék a számára kellemetlen kihallgatás. — Van még valami mondanivalója? — Nincs — mondja Redl. — Amire még kiváncsiak lehetnek, minden bizonyítékot megtalálnak prágai szolgálati lakásomban, a hadtestparancsnokság épületében. Rongénak eszébe sem jutott, hogy ér­deklődjék Redltől például arról, ki adta 1903-ban az orosz vezérkarnak az Osztrák-Magyar Monarchia háborús felvonulási tervét. Egyáltalán: a parancs szelleméhez tartva magát, igyekezett minél előbb vé­­getvetni az ügynek. Felállt, a maga részéről ezzel jelezte, hogy a Monarchia ezután már ilyen for­mában sem tart igényt Redl szolgálataira. — Lőfegyvere van, Redl ur? — Nincs. Kérek . . . alázatosan . . .egy pisztolyt. Rongénál sem volt azonban fegyver, mint ahogy bizottság másik három tagja is otthon felejtette pisztolyát. Vorlicek hadbiróőrnagy volt a legfiatalabb, neki kel­lett hazaszaladnia a pisztolyáért. Átadta a browningját Redlnek. Aztán a négy magas rangú tiszt őrt állt a Herrengasse és a Bankgasse sarkán, hogy a hazaáruló meg ne szökhessen a ha­lál elől. Redl szobájának ablakát nem lát­hatták, mert az az udvarra nyílt. Kette­sével őrködtek, addig a másik kettő a szom­szédos Centrál Kávéházban itta a konya­kos feketét, hogy ébren tartsa magát, A kávéház azonban hamarosan bezárt. Telt az idő. Hiába figyelték a csendes éjszakában a lövés hangját, nem észleltek semmit. A bizottság tagjai közben felvált­va hazamentek, hogy civilruhába öltözze­­enk, mert a négy magas rangú egyenhu­­hás tiszt máris feltűnést keltett az éjsza­kában. Az urak türelmetlenek voltak. Már reg­gel öt óra volt, mindnyájan halálosan fá­radtak, s ráadásul kettőnek közülük az első gyorsvonattal, amely negyed hétkor lyére kellett utaznia, hogy átkutassák az áruló lakását. Végül egyiküknek mentő ötlete támadt. Telefonált az államrendőrség politikai osz­tályának egyik detektivjéért, az egyikért azok közül, akik előző nap Redlt üldözték. (Egyébként mindkettőjükkel Gayer kor­mánytanácsos az éjszaka külön esküt te­tetett le arra, hogy soha senkinek egyet­len szót sem szólnak az ügyről.) A detek­tív parancsot kapott, hogy egy levélkével, amelytben Redl ezredest találkára hívják, állítson be a Klomser Szállóba. Mondja azt a portásnak, hogy az ezredes ur reggel fél hatra iderendelte. így menjen fel a szobá­ba. Ha az ezredest halva találja, ne szóljon a szállodában egy szót semó, nehogy vala­kinek is feltűnjek az, hogy a holttestet egy rendőrügynök fedezte fel. A detektív alig két perc alatt teljesítet­te küldetését és visszatért. Igatottan je­lentette, hogy Redl szobájának ajtaját nyit­va találta, az ezredes a pamlag mellett fe­küdt — holtan. Ezzel reggel fél hatkor, éppen 12 órá­val azután, hogy a bécsi főpostán a de­tektívek szobájában megszólalt a riasztó­­csengő, véget ért a Redl-ügy. Legalább is a bizottság tagjai és a vezérkari főnök — akit azonnal felhívtak a lakásán, s je­lentették neki, hogy az Ítélet végrehajta­tott — azt hitték. Ronge még álnéven felhívta a szállodát, Redlt hívta a telefonhoz. Nem várakozott tovább a készüléknél, mindössze az volt a célja, hogy a holttestet még kora haj­nalban felfedezzék. A Klomser Szálló azu­tán felhívta a rendőrséget, hogy a házban öngyilkosság történt. A kehületi rendőr­ség által kiküldött rendőrfelügyelő és ren­dőrorvos meg is állapította, hogy Redl ezre­des önkezével vetett véget életének. A szobában a Redl bátyjának és báró Giesl prágai hadtestparancsnoknak cim­­zett, lezárt búcsúleveleken kivül még egy nyitott, címzés nélkül cédulát is találtak. Ez állt rajta: “Könnyelműség és szenvedély tette tönk­re az életemet. Halállal vezeklek tévelygé­seimért. Alfred/’ És még utóiratot is fű­zött hozzá: “Háromnegyed kettő. Én most meghalok. Kérem, holttestemet ne boncol­ják fel. Imádkozzatok érettem!” Urbanski altábornagy és Vorlicek had­bíró Prágába utazott. A két ur délben ér­kezett meg. Giesl báró hadtestparancsnok már tudott Redl öngyilkosságáról, távira­tilag értesítették, de csak ebéd közben ér­tesült a tett indítékairól. Közben a csá­szári és királyi távirati iroda jelentést adott ki a prágai vezérkari főnök öngyil­kosságáról. A jelentési szerint: “A nagy tehetségű tiszt, aki előtt bizonyára fényes karrier állt volna, pillanatnyi elmezavar­ban . . .”, “. . . utóbi időben nagyfokú ál­matlanságban szenvedett . . .” “. . . Bécs­­ben, ahová hivatali feladatai szólították...” A bécsi térparancsnokságon már elkészí­tették azt a parancsot is, amely intézke­dett a csapatoknak az elhunyt Alfred Redl császári és királyi vezérkari ezredes teme­tésére való kivonulásáról. Az uralkodó megbízta Ferenc Ferdinándot, a trónörö­köst, hogy az ő képviseletében vegyen részt a temetésen. Megjegyzendő, hogy az egész ügyről sem Ferenc József, sem Fe­renc Ferdinánd nem tudott semmit. Őket nem számították bele abba a tiz személy­be, akire a vezérkari főnök az egész do­log ismeretét akarta korlátozni. Ebédután Urbanski és Giesl, miután Vor­licek hadbíró is — aki egy vendéglőben ebédelt (hiszen hogy képzelhető el, hogy egy hadtestparancsnok meghív ebédre egy egyszerű őrnagyot?) — csatlakozott hoz­zájuk, egy lakatost keresett, majd feltör­ték és átkutatták Redl lakását. Az első, ami a bizottságot Redl lakásán meglepte — a mindenütt szembetűnő nőies ízlés volt. Vörös huzatu bútorok, meny­­nyezetes ágy selyempaplanokkal és róz­saszínű plüss takarókkal, mindenfelé csu­pa alabástrom, mind a három szoba töm­ve csecsebecsékkel és a lakásban parfőmil­­lat terjengett. Az óriási toalettasztalon hajfestékek, tubusok, tégelyek, hajsütőva­sak, manikűrkészletek, pomádé, parfüm. A lakatos segítségével feltörték Redl íróasztalát ,is. Könnyen megállapihatták hogy az ott talált sok rózsaszínű illatos le­vélke, amelyekben csak úgy hemzsegtek a pikáns részletek, férfikéztől ered. A pa­pírkosárban megkezdett, azután szétté­pett leveleket találtak, amelyek az ezre­desnek a fiatal ulánus tiszt iránti szenve­délyéről tanúskodtak. A hadnagy — mint kiderült — beleszeretett egy lányba, meg akart nősülni. Redl pedig halálosan szerel­mes nőstényként harcolt a férfiért, meg­próbálta őt visszaszerezni. Háromszor is nekikezdett a könyörgő levélnek, de aztán sorra félbehagyta és eldobta a fogalmaz­ványokat. Inkább személyesen utazott Bécs­­be, hogy ott találkozzék a közeli állomás­helyen szolgálott teljesítő Stefannal. Ott csikarta ki tőle a hadnagy az Ígéretet a kocsivásárlásra, és ezért kelett Redlnek elmennie a pénzért a postahivatalba, amely pedig megfigyelés alatt állt. Urbanskiék nagy mennyiségben találtak bizonyítékokat Redl áruló tevékenységre. Postai vevényeket Oroszországból és Fran­ciaországból pénzküldeményekről, bevál­tott rubelekről és sok fényképlemezt. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom