Bethlehemi Hiradó, 1968. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-09 / 19. szám
16. OLDAL BETRLEHEMI HÍRADÓ Thursday. May 9, 1968 BON ÉS BÜNHŰDÉS AT1M0 RINNELT-ÜGY Szinte hallani lehetett, hogy az apa megkönnyebbülten fellélegzett. — Valóban azt gondolja, főbiztos ur, hogy Timo.még él, és élve vissza is fogjuk kapni? — kérdezte reménykedő hangon. Az utolsó kérdésre Rosenbaum kénytelen volt hazugsággal válaszolni. Tényleg valószínűnek tartotta, hogy a fiú még életben van, azt azonban nem Ígérhette meg nyugodt lélekkel a szülőknek, hogy élve visszakapják. Csaknem valamennyi gyermekrablási ügyben, amelyet a kriminálhistóriából ismert, a gengszterek csak addig hagyták életben áldozatukat, amig az általuk követelt váltságdíj birtokába nem jutottak. Ezt követőleg azonban csaknem minden esetben megölték a gyermekeket, hogy minden nyomot eltüntessenek, ami a rendőrség kezére juttathatja őket. — Hát persze hogy visszakapja, méghozzá épségben és egészségben. A zsarolók nem gyilkosok, ez régi bűnügyi tapasztalat, Rinnelt ur — hazudta Rosenbaum. A valóságban csak akkor lehetett némi esély arra, hogy a fiút élve kiszabadíthatják a bűnözők karmaiból, ha el tudják velük hitetni, hogy a szülők hajlandók a rendőrség értesítése nélkül kifizetni a váltságdíjat. Az apa végül is beleegyezett, hogy maga utazzék Frankfurtba és kinyissa a csomagtartó rekeszt. — És kérem, Rinnelt ur, úgy viselkedjék, mintha saját elhatározásából utazott volna oda. Velem egy szót sem beszélt! Lehetséges, hogy a rekeszben semmi sincs, csak azt akarják látni, hogy ki nyitja ki. Az is lehet, hogy előtte vagy utána valaki majd megszólítja és utasításokat ad a további magatartást illetően. Ebben az esetben kérem, ne nézzen körül, hogy a közelben vagyunk-e. Tegyen meg mindent, amit öntől kérnek! Úgy látszott, hogy az apa ismét megbánta elhatározását. — Igen, igen, de mi lesz akkor, ha azt követelik, hogy menjek velük? — Akkor menjen velük, Rinnelt ur. Mi nyitva tartjuk a szemünket, semmi oka aggodalomra. — Hát jó, megteszem, de mi lesz tovább? Hogyan kíván velem a továbbiakban érintkezésbe lépni? — Hallgasson ide, Rinnelt ur. Ha ismét a lakásán lesz, harminc perccel hazaérkezése után menjen le az utcára és keresse fel az Adler gyógyszertárat az önök utcájában. Érthető, ha az izgalmak után idegnyugtató szert akar vásárolni. A gyógyszertárban én fogom kiszolgálni, és ennek során további utasításokat adok majd önnek. Ha a csomagtartó rekeszben levelet vagy valami mást találna, hozza el magával a gyógyszertárba. Rinnelt csak habozva ment bele ebbe a játékba. Amikor a frankfurti főpályaudvaron végre kinyitotta a 320-as csomagtartó rekesz ajtaját, minden erejét össze kellett szednie, hogy össze ne rogyjon. A rekesz alján, ahol különben utazóbőröndök és táskák szoktak állni, egy kitisztított gyermekfélcipő volt — Timo cipója, melyet február 13-án délután ő maga húzott a lábára, mert a gyerek nem tudott még csomót kötni a cipőfűzőn. A cipőben egy iv összetekert írógéppapír volt. Az apa reszkető kézzel vette ki a cipőt a rekeszből. Már nem birt annyi önuralommal, hogy a rekesz ajtaját bezárja. A cipőt bal karja alá szorította és gyorsan szétnyitotta a papirt. Újságból kivágott betűkből, rendetlenül öszszeragasztva három mondat volt rajta: “Tartson 15,000 márkát készenlétben — Semmi érintkezés a rendőrséggel — Hallani fog rólunk” Bármennyire nyomasztó és félelmetes volt is a hir, négynapi kínzó bizonytalanság után megszabadította a szülőket attól a szörnyű félelemtől, hogy Timo talán már nem él. Most már remélhették, hogy 15,000 márkáért egészségesen vissza fogják őt kapni. Rosenbaum rendőrbiztos kevésbé optimistán tekintett a várható események elé. Csupán abban reménykedett, hogy a fiú elrablói kezdő bűnözők, akik vissza fognak riadni attól, hogy gyilkosság elkövetésének súlyát vállalják magukra. Az előkészületben levő intézkedések tekintetében hírzárlatot rendelt el, hogy a gonosztevők biztonságban érezzék magukat. Az újságoknak, a rádiónak és a televíziónak csak annyit volt szabad közölnie, hogy a fiú megszökött hazulról és valószínűleg szerencsétlenül járt. A rendőrfőbiztos álcázásul azt is elrendelte, hogy a gyerekhulla után kutassák fel Wiesbaden erdőben gazdag környékét, valamint a városban levő összes folyókat és tavakat. A február 18-án délután tartott sajtókonferencián Rosenbaum erélyesen cáfolta a gyermek elrablására vonatkozó összes híreszteléseket. “Ha Timót a szülők megzsarolásának célzatával elrabolták volna, a gyermekrablók már régen valamilyen módon jelentkeztek volna, hogy érvényesítsék követeléseiket. Egy hétéves, élénk kisfiút, amilyen Timo, nem hurcolhatnak napokig magukkal, de nem is rejthetnek el észrevétlenül; ilyen rendkívül nagy kockázatot senki sem vállal magára. Az összes körülmények inkább amellett szólnak, hogy Timo vízbe fűlt. Tudomásunk van arról, hogy szüleinek határozott tilalma ellenére titokban horgászott.” Miután igy megtette a biztonsági intézkedéseket, Rosenbaum olyan terv kidolgozására törekedett, amely alkalmas arra, hogy a fiú visszaadása után a gyermekrablók a rendőrség őrizetébe kerüljenek. Nyilvánvalóan maga is a “Gyermekrablók Manhattanban” cimü amerikai krimi hatása alatt álcázta magát gyógyszerészsegédnek, hogy konspirativ módon beszélhessen az apával. A vezetése alatt álló különleges bizottságot huszonkét tapasztalt bűnügyi nyomozóból állította öszsze. Ezek után a Wilhelmstrasse 17. számú ház tetején keresztül belopóztak Rinnelték lakásába, és a telefonra magnetofont szereltek. Tervének kidolgozásánál a rendőrfőbiztos abból a feltételezésből indult ki, hogy a gyermekrablók — amennyiben bizonyosak affelől, hogy a szülők a rendőrséget kihagyják a játékból — telefonon fognak jelentkezni, hogy megbeszélét folytassanak a fiú visszaadásáról és a 15,000 márka kifizetéséről. Az volt a szándéka, hogy a hivó fél hangját magnószalagon rögzítse. Az 1958 április 15-én Stuttgart-Degerlochban végrehajtott első németországi gyermekrablási ügyben egy ilyen telefonbeszélgetés magnószalagja vezetett a gyermekrabló nyomára. A stuttgarti bűnügyi nyomozók akkor, miután minden más intézkedésük eredménytelen maradt, rádión és televízión keresztül az em,berek milliói előtt lejátszották a gyermekrabló hangját rögzítő magnószalagot. És ezután elegendő tanú jelentkezett, akik felismerték a hangot. A továbbiakban Rosenbaum postai műszerészekkel ellenőrző szerkezetet építtetett az automata telefonhálózatba, amellyel meg lehetett állapítani, honnét hívják fel Rinneltéket. A telefonközpontból egy állandóan ott tartózkodó bűnügyi nyomozónak kellett telefonon értesítenie a főkapitányságot, ahol éjjel-nappal riadóautó állt készenlétben, hogy azonnal üldözőbe vegye a hívót. Rosenbaum remélte, hogy ezzel a módszerrel a lehető leggyorsabban a bűnözők nyomára jut és elkerüli a kockázatot a kisfiút életét illetően. Ez a terv mégis ingatag alapokon nyugodott. A telefonhálózatba beépített ellenőrző szerkezetnek legalább három percre volt szüksége ahhoz, hogy megállapítsa, honnét telefonála hivó fél. A gyermekrablónak tehát hosszabb beszélgetést kellett lebonyolítania ahhoz, hogy a rendőrség elfoghassa. Rosenbaum feltételezése, hogy a gyermekrabló telefoni összeköttetést fog keresni a szülőkkel, helyesnek bizonyult. Február 19-én a kora hajnali órákban Rinneltéknél csengett a telefon. Joachim Rinnelt rögtön az első csengetés után fel akarta venni a kagylót. A telefonkészülék mellett a szőnyegen két nyomozó pihent. Egyikük az utolsó pillanatban visszatartotta. A készülékhez kapcsolt magnetofon ugyanis nem működött. Hiába nyomkodta a billentyűt a másik nyomozó. Mig az Állambiztonsági Hivatal számára a. politikai célokból történő telefonlehallgatásra a legmodernebb készülékek állnak rendelkezésre, addig az alárendelt rendőri szerveknek csak régi, javításra szoruló készülékek jutnak. Amikor a telefon már harmadszor csengetett és az apa erőszakkal akarta a kagylót felvenni, a magnó végre forogni kezdett. (Folytatjuk)
