Bethlehemi Hiradó, 1968. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-21 / 12. szám

16. OLDAL

Thursday, March 21, 1968

A

ZA

TKI

92

:c

n

r?

KATINSZKI

V

ÉGI

iEN

ID

E

L

El

I Irta: GONDOS SÁNDOR

(FOLYTATÁS)

— Asszonyhoz, gyerekhez kötve, állami szolgák szűkén mért fizetése mellett hogyan szerezhetném vissza Prichodovskát? Sok milliós hozomány kellene arra és hol találnék én olyat a magam alacsony sorsában? És Prichodovska nélkül mit érne nekem az élet? Majd, ha egyszer ott ülök az ősi kastélyban, a rang mellé vagyonom is van, ha négy lovas hintón vihetem haza az asszonyt, hogy fiút neveljen nekem, akire az ősi név és a birtok maradjon, majd akkor kötöm be valakinek fejét, de addig . . .

Valóságos rögeszméje volt ez a gondolat. Ébren és álmában ez kinozta. Talán ölni, rabolni tudott volna Prichodovskáért,

Szegény Erzsiké, ha tudta volna. De nem tudta, vagy már csak akkor tudta, mikor a bányai kincstári erdőigazgató lábát törte (sok szegény asszony szerint nyakáért se lett volna kár a fekete lelkűnek, aki még a gomba és targaly szedést is eltiltotta a kincstári erdőkben) és a magas kormány távirat utján parancsolta Katinszkit helyettesének. Ott is ragadt azután véglegesen. Arccal se fordult többé Matolcsyék felé.

Azon a napon, mikor Katinszki nagy sebbel-lobbal távozott, gyufát ivott a főerdészék Erzsikéje. Jó szerencsére édesanyja már tudott annak orvossága felől. Előbb meleg ecetet, langyos tejet itatott vele, forró téglát is rakott a gyomrára, persze vastag kendőbe csavarva. Mire estefelé kiérkezett a városból a megyei orvos, aki akkor még maga is fiatal ember volt, megnyugtatta a rémüldöző szülőket:

— Nem lesz semmi baj. Egy hét alatt talpraáll ez a leány, de . . .

A főerdész riadtan kérdezte:

— Mi az a de, doktor?

Az orvos a váratlan kérdésre zavarba jött, füle hegyénig pirult, majd kinos hebegéssel, akadozva magyarázgatta:

— Legjobb lenne, ha az anyja elvinné valahová, más vidékre, más környezetbe, ahol senki ismerőse nincs, aki erre a tévedésre emlékeztetné. Ha az én gyerekem lenne, ezt tenném vele, hogy talpraálljon.

A főerdész megdöbbenve, tanácstalanul hebegte:

— De ez lehetetlen. Én nem hagyhatom itt semmi módon a hivatalomat, főleg most, mikor segédem sincs, aki helyettesítsen.

Az orvos szinte indulatosan rázta fejét:

— Nem mondtam én egyetlen szóval sem, hogy apja menjen vele. Anyai szerető, megértő gyengédség kell az ilyen beteg gyógyuláshoz. Anya, aki babusgatja, becézi, biztatja, bátorítja ... De hát mit beszélek én férfi ember süket fülének, aki ilyesmit meg sem ért. Bezzeg az anyja . . .

hí*. IP LE iTEMI H1R ADÓ

Látható haraggal pattant fel:

— Főerdész uram, menjen innen, hagyjon bennünket magunkra. Ne veszélyeztesse továbbra is az én betegem életét. Azért én vagyok felelős és a betegszobában én vagyok a korlátlan ur. Még ha szülőkkel szemben is.

A főerdész végleg elvesztette hidegvérét és dühösen kiabálta:

— Mi ez? Hogy én menjek a pokolba saját gyermekem oldala mellől, mikor talán a halállal küzködik? Hogy mer velem igy beszélni saját házamban?

Az orvos visszanyerte hidegvérét és csendes, de szilárd hangon mondotta:

— Mit kiabál itt a főerdész, mint akinek elment az esze? Vegye tudomásul, hogy ez a beteg túl van minden veszélyen, ami a mérgezésből ered, hacsak a maga eszeveszett orditozása nem lesz újra kárára. Ezért kérem, hogy hagyjon magunkra az anyjával. Ennek a betegnek zavartalan nyugalomra van most szüksége és ha mi itt megvadult kutyát módjára marakodunk egymással . . .

Matolcsy ökölbe szorított keze ellágyult, indulattól nekivörösödött arca fehérre sápadt és az ijedtség halk szavával suttogta:

— Hát . . . hát . . . talán magának van igaza, doktor. Megyek . . . megyek innen, csak . .

Lehajolt a párnán nyugvó fej felé, megcsókolta és szelíden rebegte:

— Ne hagyj itt bennünket, édes gyermekem ... ne hagyj itt apádat . . .

Felegyenesedett és szinte tántorgó léptekkel ment ki a szobából. A doktor nyomon követte, bezárta utána kulccsal a betegszoba ajtaját, azután az ágy fejéhez húzott egy karosszéket és ellenmondást nem tűrő hangon rendelkezett:

—Üljön ide asszonyom és fogja meg leányának kezét.

Maga is leült az ágy lábára, hosszú, nagyon hasszu ideig hallgatott, gondolkozott, nézegette a beteget, mig végre halkan kérdezte:

— Erzsiké, ki az az ember?

A főerdészné riadtan pattant fel:

— Micsoda ember?

A doktor sajnálkozva nézett az anyára, de habozás nélkül felelte:

— Az a valaki, aki Erzsiké gyermekének apja lesz.

A szivén szúrt anya felsikoltott:

— Apja? Az én hajadon leányom gyerekének apja? Doktor, megőrült maga, hogy ilyen szörnyűségeket mond?

Az orvos szomorúan ingatta fejét és keserűen felelte:

— Bár megőrültem volna, de ezen a leányon az se segítene.

Odafordult a beteg felé és, újra kérdezte:

— Erzsiké, ki annak az apja, akit szive alatt hordoz?

A fiatal leány hallgatott. Anyjának kérő, siró könyörgésére se válaszolt. Némán, szótlanul feküdt az ágyon, összeszoritotta ajkait, hang nem rebbent ki azok közül se biztatásra se könyörgéser, se fenyegetésre.

Az orvos gyakorlott szeme látta, hogy szép szónak vagy rossznak nem lesz semmi foganatja. Inkább a zokogva siró anyához fordult, de úgy, hogy a leány is hallja és gyakorlott tudásának kemény, parancsoló hangján zúgta:

— Fáj! Tudom, hogy az anyai szívnek fáj, ami történt, de azon a könnyek nem segítenek. Arra kell inkább módot keresnünk, hogy a nyilvános botrányt elkerüljük.

— De hogyan . . . hogyan?

Az orvos érezte, hogy a helyzet ura lett. Szelíd hangon rendelkezett:

— Elsőnek a főerdész fellobbanó haragját kell lecsillapítanunk. Ez nem könnyű feladat. Ha én mondanám meg neki a dolgot, fegyvert fogna rám. Ezt csak ön teheti, kedves asszonyom, a bajba jutott leányka anyja. Kié ez a leány elsősorban? Az anyjáé, aki szülte, ápolta, nevelte és aki, ha kell, tigris módjjra védi. Apjával szemben is! Asszonyom menjen, beszéljen az urával. Addig én itt maradok.

Eltorzult arccal, félőrülten támolygott ki a beteg szobájából az összetört lelkű anya. Sokáig, nagyon sokáig volt távol. Vad kiabálás hallatszott egy ideig a beteg szobájába kívülről, de az apránként elhalkult, csendesebb lett, amig végül újra nyílott az ajtó, lassú léptekkel bejött a feldúlt arcú, egész testében remegő főerdész, az ágyhoz lépett, lehajolt, megcsókolta gyermekét és biztatta:

— Jól van minden, kicsikém. Nincs semmi baj. Apuka nem haragszik . . .

Két puha leánykar kapta el a főerdész fejét, ajkaihoz rántotta, lázasan csókolgatta, amig görcsös sírásra fakadt a beteg, mire az orvos odaugrott és mormogta:

— Elég volt! Most alszunk szépen, hosszan erre az izgalomra, amig mi apukával intézkedünk. Ez a kis orvosság, amit most lenyelünk, segíteni fog rajtunk. Jóra való kis leányok lenyelik, ha keserű is. Anyuka majd itt marad, hogy senki és semmi ne zavarja gyerekét, amig alszik.

Mit végzett az orvos és a főerdész az iroda zárt ajtaján belül, arról nem tudott senki vagy csak annyit, hogy mikor már indult a doktorral a kocsi a város felé, még hátrafordult és odakiáltotta:

— Holnapután itt leszek újra és addig legyenek készen az útra.

* # *

Honnan tudja mindezeket a krónikás?

Biz ezt a históriát nem bagoly huhogta neki sötét éjszakán, ujjából se szopta, hanem mikor az öreg orvos halála után a házának padlásán talált, ládába rakott Írásokat kidobálták a szemétre, azok között turkálva naplószerü feljegyzéseket talált az egyik városi hajdú. Akkor már nem magyar, hanem román volt a jámbor, aki a neki érthetetlen irka-firkát két-három italért eladta a krónikásnak. i Folytai] uK)