Evangélikus 5 osztályú gimnázium, Besztercebánya, 1876

Hérodotosz nyelve, összehasonlítva az attikai nyelvvel és Homérosz nyelvével.

Halikarnasszoszi Hérodotosz, a történetírásnak atyja s a görög remekprózának megalapítója, müvét ióniai szójárásban irta. E szójárásban irvák azon költemények is, melyek Homer neve alatt hozzánk eljutottak, nevezetesen az Iliász és az Odysszeia. De korántsem egyezik e két iró nyelve egymással minden pontban, sőt inkább tagadhatian rokonságuk mellett mindketten igen sok sajátszerűséggel bírnak. Igen gazdag az utóbbiban kivált a nevezett két hősköltemény egyrészt régisége következtében, melyből nyelvök ószeríísége ered, másrészt annak következtében, hogy a nemzetben oly korban támadtak, midőn öntudatosan megállapított s úgy szólván stereotyp nyelvtani szabályok a költő szabadságát szűk határok közé nem szorították, s hogy azután sok századig csak a nemzet ajkán és emlékezetében éltek, nem lévén írásba foglalva. Ezért már a régi rhetorok meg- külömböztették Homer nyelvét Herodot nyelvétől, nevezvén amazt régi Más-nak, ezt vegyesnek vagy tarkának (SiáXsxnro? ’Iá? tcowíXy]), még pedig azért, minthogy ebben űj-ióniai alakok és kifejezések közé ó-ióniaiak és ó-attikaiak beszőve találhatók. Hogy azonban mind Herodot mind Homer nyelvét alaposabban megitélhessük, szükséges mindkettőt oly harmadik nyelvhez párhuzamba állítani, mely nyelvtani egyöntetűséggel bir, azaz mely határozott nyelvtani szabályokat következetesen követett; ez pedig az attikai próza nyelve.

Csak az attikai próza oly következetes mind a hangtan mind a szó- és mondattan szabályainak alkalmazásában, s egyszersmind oly fejlettséggel is bir minden tekintetben, hogy zsinórmértékül (xavwv) szolgálhat mind a költők nyelvének mind a szójárások megítélésénél. Mert a költők mindent szabadon felhasználtak, a mi czéljukat elösegithette; a szójárások pedig eljárásuknál még többé kevésbé ingadozók, s sokszor alig lehetne eldönteni, mi tekintendő náluk szabályosnak s mi kivételesnek, mert a kivételek nagy száma sokszor a szabálynak érvényét megingatná s kétessé tenné.

A kivétel ugyanis a szabály érvényének csonkítása; hol pedig két egymással homlokegyenest ellenkező eljárás egyaránt gyakorinak mutatkozik, ott melyik legyen a szabályos s melyik a kivételes , eldönteni nehéz; pedig ilyen egymást kölcsönösen kizáró eljárást egyaránt szabályosnak tekinteni logikai lehetetlenség.

Minthogy tehát az attikai nyelvet legszabályosabbnak, nyelvtanilag legkiképzettebbnek ösmerjük, ezért alakjaihoz és szabályaihoz fogjuk hason-