Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-03-15 / 1823. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1954. március 13. Harc a Szabadságjogokért — GERÉB MUNKÁSTÁRS BESZÉDE A BÉRMUNKÁS LOS ANGELESI TÁRSAS VACSORÁJÁN — Igazán örömömre szolgál, hogy a Bérmunkás olvasótáborának ezt a csoportját újból együtt láthatom s lapunk nevében üdvözölhetem. Mert manapság már csak igen ritkán jövünk össze és még ezeknek a némelyike is valami szomorú aktussal kapcsolatos. Ma azonban, — mindannyiunk örömére, — csak azért jöttünk össze, hogy a régi JÓIDŐKRŐL elbeszélgessünk és elfogyasszuk az ily alkalmaknál *--------------------------—— több, még a számos munkásmozgalmi frakciók között kifejlődött nagyon finom árnyalati külömbségek magyarázatát is elhagyom, noha azok valaha az ily előadások igen kedvelt tárgykörének bizonyultak. Nem azért mellőzöm ezen kérdéseket, mintha azok már ma elvesztették volna fontosságukat, hanem inkább csak azért, mert ma olyan időket élünk, amikor mindezek úgy hatnak, mintha azon tanakodnánk, hogy milyen színűre fessük házunk falait akkor, amidőn kívülről szinte ellenállhatatlan erővel tör felénk az egész épületet elsöpréssel fenyegető vizár. Ilyen piszkos, hömpölygő vizár fenyegeti ma a munkásmozgalom minden ágát. Ez az amerikai szélsőséges reakció piszkos árja, amely nemcsak a munkásmozgalmat, de minden amerikai polgárjogot veszélyeztet és elsöpréssel fenyegeti összes szabadságjogainkat. A szabadságjogok az Egyesült Államok történetében még soha ily nagy veszélyben nem voltak, mint ma. Sajnos, ez nem egyszerű frázis, nem nagyzó kijelentés, amelyet csak a megfélemlítés hivott életre. Ez nem frázis, hanem valóság! Valóság, amiről bizonyságot tesznek a szabad vélemény nyilvánításáért bebörtönzöttek százai; valóság, amit a megélhetési lehetőségtől megfosztott emberek ezrei bizonyítanak; valóság, amit a már eddig elfogadott és jelenleg tárgyalás alatt álló szabadságtipró törvények mutatnak legjobban. Alig földelték el F. D. Rooseveltet, a nagy elnök szürke kis utóda sietett felhúzni azt a zsilipet, amelyen át megindult a pépellenes intézkedések piszkos áradata, amely mint a hegyről lefelé törtető hólapda, egyre nagyobb tömeget felszedve rohan alá. íme, ma már olyan nagy ez a piszkos gomolyag, hogy annak fröcskeiből jut elég a zsilip megnyitójának is. Ezen reakciós hajsza megindításánál a Középkorban ismert eljárást újították fel. Amikor a Római Katolikus Egyház uralta az úgynevezett “müveit világot” “Sátán” cimborájának, “eretnek”-nek nevezték azokat, akik kiritzálni merték a pápa világi hatalmát, avagy akinek vagyonára vágyott az egyház. Bevitték tehát az emberek köztudatába, hogy az isten az eretnekek vétkei miatt bünteti az embereket, az eretnekek és az azokkal összejátszó Sátán ellen védekezni kell, amit csak az egyház felszentelt szolgái nyújthatnak, — természetesen jó fizetésért. A mai eretnek-üldözsnél is előbb újból életre kellett hívni Sátánt, vagy ki kellett találni valamilyen mumust, amivel a népet meg lehet rémiteni. Ez nem volt nehéz, miután a közönszokásos elénk tárt fizikai és szellemi táplálékot. Mert igy volt ez, valaha, a ‘‘régi jóidőkben,” — legalább is a Bérmunkás olvasóinak találkozóin. És amennyiben a fizikai táplálékot illeti, most sem panaszkodhatunk; az a készség, amivel azt elfogyasztottuk bizonyíték annak kitűnő minőségére, amiért a köszönet természetesen azon munkástársnőket illeti meg, akik azt elkészitették. A munkástársak felszólítására most rám vár a szellemi táplálék feltálalásának a feladata. Itt azonban a terep nem olyan sima és könnyen kezelhető, mint a fizikai táplálék esetében. Mert lám, igen jóízűen fogyasztottuk el e kolbászt és a kitűnő süteményeket, noha már a múlt évben, meg azelőtt is ettünk ilyeneket és reméljük, hogy még a jövő évben is lesz részünk ilyesmiből. A szellemi táplálék esetében azonban ilyen ismétlésekbe nem bocsájtkozhatunk, mert hamar felhangzana a felkiáltás: “Hiszen ezt már tavaly is hallottam”, — ami félre nem magyarázható célzás akar lenni arra, hogy a szellemi tápláléknak mindig frissnek, újsütetűnek kell lenni. De külömbözik a jó szellemi táplálék a fizikai tápszertől abban is, hogy amig ez annál jobb, minél hamarább és könnyebben eleméssszük, a szellemi táplálék csak akkor jó, ha olyan benyomást gyakorolt, hogy sokáig megmarad a hallgatóság agyában. Persze a szellemi táplálék minőségének elbírálása nem oly egyszerű, mint a fizikai tápszereké, amelyeknél mindenki nagy szakértőnek tartja önmagát. A szellemi táplálék elbírálásával gyakran úgy vagyunk, mint volt Carlyle világhírű angol történetíró gazdasszonya. Az irodalomtörténet egyik ismert regéje, hogy Thomas Carlyle 10 éven át dolgozott leghíresebb munkáján, a nagy francia forradalom történetén. Midőn már befejezte a kéziratát, elment hazulról s mert elfelejtett fűtőanyagról gondoskodni, gazdasszonya eltüzelte a hires munka összes kéziratát. Mikor Carlyle hazatért és megtudta, hogy mi történt, szinte kétségbeesett őrjöngéssel járt alá-fel a szobában s kezeit tördelve mondogatta: “Tiz évi munkám oda van! Tiz évi munkám elveszett 1” A gazdasszony végre megsokalta a dolgot és keményen rászólt: “Tiz évi munkája?! Nem szégyenli magát?! Tiz évi munka és én alig tudtam megfőzni nála egy kis krumplilevest!! Szégyelje magát!” Nos, nehogy mi is igy járjunk a szellemi táplálék elbírálásánál, azuttal mellőzni fogom az ily alkalmakkor szokásos iparig unionizmus ismertetését, sőt mi séget informáló intézmények és eszközök, nagyon de nagyon kevés kivételével, mind azoknak a tulajdonában vannak, akiknek gazdasági érdekében áll a munkásjogok és a szabadságjogok korlátozása. Ezek aztán pár évi állhatatos propagandával életre hívták a kommunista mumust; bevitték az átlagos amerikai polgár egyába, hogy minden sarkon, minden fa mögött egy-egy kommunista leskelődik, tőrrel, vagy bombával a kezében, hogy az Egyesült Államok alkotmányát erőszakkal megdöntse. A kommunista mumus felépítése után gyorsan jelentkeztek azon “önzetlen” hazafiak, akik hajlandók megvédeni Amerika népét a kommunizmustól, — persze megfelelő jutalom ellenében. így nem csoda, hogy a kommunista üldözés pár év alatt Amerika egyik legjobban kifizetődő, legnagyobb profitot hajtó nagyiparrá lett. De hogyisne, hiszen ehez az üzlethez nem is kell nagy befektetés, csupán a hazudozáshoz kell érteni. A legfontosabb kellék a jó adag lelki gonoszság, a szadista jellem, amely az áldozatok fájdalmát náluk élvezetté változtatja. Mint minden jó üzletet, persze ezt is megrohanták; akadt itt bőven besúgó, árulkodó és hamis tanú. Már ott tartunk, hogy az egyik országos szervezet, versenyezni akarván a régebbi, hasonló szervezettel, felajánlotta egész tagságát ilyen “besúgó”, árulkodó, “vigilante” undorító munkára. Az Egyesült Államok történetében nem az első reakciós áram- ■ lat az, aminek most tanúi vagyunk. Ez a szélső jobboldali reakció már John Adams adminisztrációja alatt jelentkezett, midőn annak hatása alatt 1798 julius havában meghozták az első úgynevezett “árulási” törvényeket. A szabadságfosztó reakció már akkor olyan hatalomra jutott, hogy egy ideig bujdosnia kellett az amerikai történelem legnagyobb demokratáj á n a k, Thomas Jeffersonnak is, nehogy börtönbe tegyék. A Polgárháború idején újból végigsuhant az országon ez a jogfosztó áramlat. Abban az időben a negró népek felszabadítását hirdető “liberation” mozgalom tagjait fogták össze, rakták börtönbe, vagy lincselték meg a túlzó hazafiak, akik újból hatalomra kerültek az első világháború idején is, amikor meghozták az “Espionage Act” név alatt ismert törvényt, amit ma újból alkalmaznak és amelynek alapján már eddig közel 100 embert Ítéltek börtön büntetésre. Az első világháború idején az üldöztetések központjában a szocialisták álltak. Nem volt akkor olyan elképzelhető bűntény, amit az IWW-istákra rá ne fogtak volna. Több mint egy évtizeden át tartó rágalmazás után és dacára annak, hogy az IWW tagjai háború-ellenes állást foglaltak el, az egyik szenátor a szenátusban ordítva követelte, hogy “Wilmos császár amerikai ügynökeit” a börtönbe kell dobni. Az IWW egyetlen bűne természetesen csak a gazdaságilag nagyon kizsákmányolt munkások öntudatra ébresztése és szervezése volt, de ami nagyon FIGYELEM! CLEVELAND ÉS KÖRNYÉKE Bérmunkás olvasók MÁRCIUS 28-ÄN, vasárnap d. u. 2:30 kezdettel a Cleveland West sidei Munkás Dalárda emeleti helyiségében, 4309 Lorain Ave. TÁRSAS DÉLUTÁNT tartanak. Hozzájárulás 75c melyért sonka szendvics, kávé és sütemény lesz felszolgálva. érzékenyen érintette az iparbárók, a bankárok és a nagyüzletek gazdasági érdekeit. Azért indult meg az IWW elleni hajsza, amely aztán kiterjedt mindazokra, akik fel merték emelni szavukat a kizsákmányolás ellen. A háború jó alkalmat adott nekik arra, hogy a gazdasági rendszert kritizálókat a németek ügynökeinek bélyegezzék, akiknek összefogására megindultak a hírhedt Palmer raidek (razziák). Százával, ezrével fogdosták össze az idegenszármazásuakat, akiket mind deportálni akartak. Ez volt a “deportation delirium” korszaka, amelynek végleges szégyenletes voltától csak a munkaügyi tárcát betöltő, Louis F. Post, helyettes munkaügyi miniszter becsületessége és gerincessége mentette meg az országot, aki egymás után sorra semmisítette meg a deportálási rendeleteket. Én; aki a Magyar Munkások Védelmi Bizottsága utján nagyon aktiv részt vettem azon védelmi ügyekben, ezt a LOUIS F. POST, munkaügyi miniszter helyettest Amerika legnagyobb emberei közé Sorolom. Sajnos, ma nincs Louis F. Post-ja az Egyesült Államoknak. Ma csak McCarthyja van, nem is egy, de egész hadseregre való. Ezeknek a működése szülte meg a tulhazafiság álcája alatt meghúzódó háborús uszítást és gyülölethirdetést, amit általában véve a “mccarthyizmus” név alatt említenek. Engem nem téveszt meg ez a név, én úgy látom, hogy nem egyéb ez, mint a fasizmus amerikai formája. Az én történelmi ismereteim szerint az emberiség történetében eddig két rendkívül gonosz irányzat mutatkozott. Az egyik az ami a spanyol inkvizíció név alatt lett ismertté, a másik pedig a fasizmus. Nagy a gyanúm, hogy a maccarthyizmusban mindkettő egyesül, ha teljes hatalomra juthat. Ezért mondottam azt, hogy ma már nincs időnk a frakció közötti ellentétek ismertetésére; ma minden frakciónak, minden becsületes embernek harcolni kell a szabadságjogokért, harcolni kell a közös nagy veszedelem, a mindent elsöpréssel fenyegető mccarthyizmus ellen. Büszkén mondhatom, hogy a mi lapunk a Bérmunkás, fenállásának 43 éve alatt állandóan élharcosa volt a szabadságjogoknak. És habár megöregedtünk is, ebben lankadást nem ismerő erővel tartunk ki. Ez adja meg lapunknak azt a nagy értéket, amire nem csak mi, a lap Írói és kiadói lehetünk büszkék, hanem a Bérmunkás minden olvasója, minden támogatója is.
