Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-02-27 / 1821. szám
1954. február 27. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI MIÉRT OLYAN KÉSŐN? Az elmúlt évek folyamán sok, nem egyszer keserű vitánk volt nagyon jó, öntudatos munkástársakkal, kik egész életükben odaadó harcosai voltak a mozgalmunknak, lapunknak, a magyarországi, általában a Népi Demokráciák felépítése, irányvonala kérdésében, úgy a politikai, mint a gazdasági vonalon. Szóban, írásban folyt ez a harc. A vitatkozók jóhiszeműségét nem lehett kétségbevonni, hogy a kétféle nézet képviselői nem rosszakaratból, nem érdekből vitatkoztak azt egyik fél sem vitatta el. Sok kérdésben megegyezett a véleményünk, csak ott volt az eltérés, hogy lehetséges-e az adott viszonyok között ezeket a véleményeket elmondani, megírni. A többség véleménye az volt, hogy ez nem lehetséges, mert ezzel akaratlanul is felsorakoznánk a reakciónak magyar vonalon — a Magyarok Vasárnapjától az SLP Munkásig terjedő — egységfronthoz, amely egységfront központi irányítás mellett, vad gyűlölettel támadta a magyar és a többi Népi Demokráciákat. Annál inkább sem tartotta a többség ezt lehetségesnek, mert a reakció nagyon felhasználta volna azt, hogy a Bérmunkás, ez a tiszta, egyenes munkáslap, állást foglal a Népi Demokráciák ellen. Egyetlen egy sem akadt a Bérmunkás irói között, aki helyeselte vagy csak megértette is volna, hogy miért van szükség odahaza egy személyes vezetésre és miért kell ezt az egy személyt felmagasztalni, csalhatatlannak hirdetni. De ezen meggyőződésnek a lapon keresztül való állandó kihangsulyozását időszerűtlennek, ártalmasnak tartotta az irók és a Lapbizottság többsége. Nem volt ilyen egységes az álláspont a gazdasági kérdésekben. Nagyon komoly, régi forradalmároknak az volt a meggyőződése, hogy az iparosításnak az az üteme, amely minden erőt arra fordít, nem törődve a dolgozók súlyos helyzetével sem, hogy a háborús rombolásokat helyreállítsa, a nehézipart felépítse. Ezeknek a munkástársaknak az volt a nézete, hogy mindezeknek lassúbb ütembe kell történnie, hogy biztosítva lehessen a dolgozók nagyon alacsony életnívójának az állandó és gyorsabb emelkedése. Kevesebb uj gyárat és több élelmiszert, ruhát, bútort és lakást a dolgozóknak. A másik csoport véleménye az volt, hogy a munkásság életnívójának magas vonalon való tartása csak úgy képzelhető el, ha először az alapiparokat építik ki. A vas, acél, szén, olaj, erőmüvek és a szerszámgép gyártás jön először, csak ezek felépítése biztosíthatja azt, hogy a dolgozók jóléte emelkedni fog. Ez az álláspont érvényesült a Bérmunkás irányvonalánál is. Amint az események igazolják itt történtek azok az eltulzások, amelyeknek az lett a következménye, hogy amig uj, hatalmas ipari városok, uj gyárak, hatalmas villanytelepek épültek, uj szénbányák nyíltak. Azonban a közszükségleti cikkek, az élelmiszerek termelése nem tartott lépést a dolgozók fokozott igényeivel. Az életnívó emelkedése túl lassú volt, ha a termés nem volt jó, akkor semmi emelkedést nem mutatott, sőt rossz termés esetén visszaesés történt, mert nem volt munkaerő, nyersanyag a közszükségleti cikkek gyártására, hiszen minden anyagot, munkaerőt a nehézipar számára foglaltak le elsősorban. A nehézipar építésének a szünetnélküli emelése a közszükséglet terhére. Ez a Sztálin elgondolása volt, amely elgondolást az egy személyi vezetés tüzön-vizen keresztül vitte, lehetetlenné téve annak a bírálatát és megváltoztatását, amely olyan látszatot adott a helyzetnek, mintha az az egész nép, vagy legalább is a nagy többség véleménye lett volna. Sztálin halála után ez a helyzet megváltozott, minden vonalon. A nehézipar és a könnyűipar helyzete megváltozott, má a közszükséglet kielégítése lépett előtérbe, a nehézipar szorult háttérbe. Ezzel egyidőben az egy slbmélyi vezetés helyébe a kollektiv vezetés lépett érvénybe minden vonalon. A dolgozók beleszólása az ország sorsának az irányításába, komoly valóság lett, amely lehetővé tette, hogy a termelés, a közigazgatás vezetésének minden pontjára megfelelő ember kerüljön. A nem alkalmas vezetőket a dolgozók felszabadult bírálata gyorsan el-' távolítja a helyéről. Ugyan igy megoldást nyert a falu dolgozóinak az életnívójának a városi dolgozókkal egyvonalra emelése is. Ezek a tények azt mutatják, hogy a Bérmunkás hivatalos álláspontja nem minden esetben volt. helyes. Nagyobb teret kellett volna adni a kritikának, igazuk volt azoknak, akik különösen az iparosítás helyes, a lakoság igényeinek a kielégítésére alkalmas elosztását hangsúlyozták. Miután nem tehették meg, nem írtak a Bérmunkásban, — de becsületükre legyen mondva, éppen olyan odaadóan dolgoztak a Bérmunkás fenmaradásán, mint annak előtte. Bizonyos, hogy építő és nem gyűlölködő kritikának nagyobb helyet kellett volna adni. A Bérmunkás, illetve az IWW elgondolása a társadalmi rendszer" megváltoztatására, az uj forradalom felépítésére, nagyban különbözik attól az elgondolástól, amely ma már a világ egyharmadán próbálja felépíteni az uj társadalmi rendszert, de ez nem jelenti és nem jelenthette azt, hogy mi velük szemben ellenséges álláspontot foglaljunk el, különösen akkor, amikor a kapitalista rendszer halálos csapást akar mérni ezekre az országokra, amikor az ott élő 800 millió embert újra a nagytőke uralma alá akarja hajtani. Ma jobban, mint bármikor a múltban az a meggyőződésem, hogy minden elvi és taktikai külömbség dacára is, a legnagyobb jóakarattal kell nézni és ha kell bírálni azt a hatalmas munkát, amely ma ott folyik. Nem késtünk el kritikánkkal, az ottani bajok, tévedések feltárásával, hanem most jött el annak az ideje, amikor már nem csak elbírják a jóakaratu, építő kritikát, de kérik is azt. Amikor ezzel egyidejűleg meg van a mód arra is, hogy ezeket a hibákat kikorrigálják. MAGUNK KÖZÖTT Nem vagyunk csalhatatlanok, soha sem hittük azt, hogy nem tévedhetünk. Nem is vagyunk “igazságosak”, minden körülmények között, mert elfogultak, pártosak vagyunk a munkásosztály, különösen a harcoló, öntudatos munkásosztállyal szemben, ha vívja a harcát 5 cent bérjavitásért, vagy egy uj társadalmi rendszer megvalósításáért, nem vagyunk azokat hajlandók hátbatámadni, ha ezt a harcukat nem a mi elgondolásunk szerint végzik is. Különösen most nem, amikor a kutyaszorítóba került a tőkés rendszer és a legvéresebb harcra készül az uralma biztosítására. Minden szavunk, minden sor Írásunkba bírálatunk is ezt a harcát kell, hogy támogassa a feltörekvő munkásosztálynak. Mi beleértve azokat, akik igy vagy úgy még mindég dolgozünk, nem leszünk se Judások, se egy helyben topogó, beijedt birkák. Mi álljuk a harcot, önzetlenül, nagy jelszavak, hadi dicsőség nélkül segítsük azok harcát, akik ma egy világot, az egész világot akarják átformálni. Éhez bátorság, önfegyelem kell. Harcolni kell öreg korunk dacára is, vagy éppen azért, hogy méltók maradjunk az osztályunkhoz, a múltúnkhoz. Akármüyen nagy is itt a sötétség, mi itt maradunk az előőrsökön, mert tudjuk, hogy a félreállás, meggyalázása a múltúnknak, éppen azért, álljon szilárdan mindenki a helyén és aki szóval vagy Írással tudja a harcot szolgálni, az ne elégedjen meg ennél kisebb, könnyebb munkával. Mindenki oda álljon, ahol legnagyobb szükség van a képességére. BERLIN UTÁN A majdnem négy hétig tartó berlini tárgyalások megszakadtak anélkül, hogy ott a fő kérdésekben döntő határozatok történtek volna. Ami határozat történt,, az csak az ázsiai béke kérdését öleli fel. Arra jelöl meg egy uj tárgyalást, amely Genf, Svájcba, április 26-án kezdődne meg. A német és az osztrák kérdésben egy lépés sem történt a megegyezés felé. A nyugati hatalmak, Amerika, Anglia és Franciaország külügyminiszterei, látszólag egységesen utasították vissza a szovjet javaslatokat, azonban ezt az egységet naponta újra és újra kellett kiverekedni az amerikai külügyminiszternek a három nyugati külügyminiszter külön értekezletén és nem mindig az amerikai álláspont került ki győztesen. A négy hétig tartó tárgyalásokon az európai kérdésekben, a nyugati hatalmak külügyminiszterei makacsul ragaszkodtak az eredeti javaslataikhoz, amely véglegesen az “Eden Plan” (az angol külügyminiszter) javaslatába nyert konkrét formát, A javaslat lényege a négy nagyhatalom ellenőrzése alatt elrendelt szabad választások alapján való egyesítése a két részre szakad Németországnak, amely egyesített ország kormányával kötnék meg a békét, amely kormány határozna az ország katonai és külügyi kérdéseiben, az az, hogy csatlakozik-e, ületve fentartja-e a nyugati Németország kormányának a határozatát az ‘‘Európai Védelmi Csoportba” való. csatlakozását, amely hat országnak egységes hadsereg felállítását jelentené. Ebben a hadseregben 12 hadi létszámú hadosztállyal venne részt Németország, amely egységes hadsereget Amerika segítené felszerelni és Anglia és Amerika hadserege is támogatnák anélkül, hogy beolvadnának ebbe az egységes amerikai parancsnokság alatt álló hadseregbe. Az “Eden Plan” ehez az eredeti tervhez még hozzáfűzi, hogy a három nagyhatalom hajlandó garantálni azt, hogy a felállítandó német hadsereg nem fog támadólag fellépni a szovjet ellen. A kötendő békeszerződés alapja az a tervezet lenne, amelyet a nyugati hatalmak kötöttek a nyugat német kormánnyal. Emellett a tervezet mellett végig kitartottak a nyugati külügyminiszterek és sorban visszautasították a szovjet külügyminiszter számtalan javaslatát, amely a kölcsönös engedményeken alapuló volna. A SZOVJET JAVASLATOK A szovjet külügyminiszter javaslatai azokon a megegyezéseken álltak, amelyeket a három nagyhatalom, Anglia, Amerika és a Szovjet országok fejei kötöttek egyrészt Yaltában, másrészt Potsdamban, amelyekhez később Franciaország is hozzájárult. A yaltai egyezményt Roosevelt, Churchill és Sztálin, a potsdami megegyezést Truman, Attle és Sztálin írták alá. E megegyezések lényege megszabja Németország határait, azt, hogy Németországban véget kell vetni a katonai uralomnak, semleges, demokratikus hatalommá kell válnia és nem köthet katonai megegyezést egyetlen olyan hatalom ellen sem, Amit az “American Brass”, vagy Syngman Rhee akarnak, valójában nem uj dolog, alkalmazták azt már más háborúkban is. A lényege az, hogy az ellenség elfogott katonáit kényszerrel, vagy ígéretekkel újra besorozzák és más hadszíntérre viszik. A koreai antikommunista foglyok azonban nem számítottak újabb háborúra, hanem csak békebeli jó életre és nagyon meg lesznek lepődve, ha egyszer csak megint ágyuk előtt találják magukat.
