Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)
1953-06-27 / 1787. szám
1953. junius 27. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI NINCS KEGYELEM! 1953 junius 19-én, péntek este 7 óra 6 perckor kivégezték Julius Rosenberget, tiz percei később Ethel Rosenberg követte férjét a halálba. A két halálraítélt felemelt fejjel, minden támogatás nélkül ment a kivégző terembe. 1953 junius 19-én az emberiség haladásának,szabadságának két mártírját avatták fel a Sing- Sing kivégző termében. Julius és Ethel Rosenberg ártatlanságáról sok száz millió ember volt meggyőződve. Ezer és ezer távirat, kérvény érkezett a Fehér Házba kegyelmet kérve a házaspárnak, de a válasz: Nincs kegyelem. Pius pápa kegyelmet kért: nincs kegyelem. A francia köztársasági elnök, a francia kormány, a francia parlament külön- külön kért kegyelmet: nincs kegyelem! Négy amerikai pap, több mint kétezer paptársa nevében kért kegyelmet: nincs kegyelem! Atomtudósok, kik szakmájuknál fogva tudják, hogy a vád hamis, kérték a kegyelmet: nincs kegyelem. Washingtonban minden terror megfigyelés, fényképezés dacára az egész országból 10 ezer kegyelmet kérő vette körül a Fehér Házat: nincs kegyelem. New York és más amerikai nagyvárosban hasonló kegyelmet kérő tömegek vonultak fel: nincs kegyelem. Párisba százezren, Londonban több mint tízezer ember kért kegyelmet az amerikai követségen keresztül. Ugyan igy az egész világon minden fővárosban, a válasz: nincs kegyelem! Michael Rosenberg, a házaspár 10 éves fia a maga és kis öccse Roby nevében irt könyörgő levelet az elnökhöz, kegyelmet kérve a szüleinek: nincs kegyelem ! Miért szállt szemben a kegyelmet kérő százmilliók óhajával az amerikai igazságszolgáltatás és az elnök, hiszen a legfelsőbb bíróság 9 tagja közül négy meggyőződése az volt, hogy az Ítélet igazságtalan. Miért zúdították az egész haladó világ gyűlöletét, megvetését erre az országra. Miért kell erős fegyveres őrségnek állni minden amerikai követség előtt szerte a világon? Miért nem mehetnek az utcára napok óta a külföldön tartózkodó amerikaiak ? Miért lett elutasítva minden kegyelmi kérvény? Miért kellett meghalnia a Rosenberg házaspárnak ? Azért, mert a Rosenberg házaspárt egy olyan bűnért Ítélték el, amelyet soha el nem követett, amely vádat egy szörnyű összeesküvés termelt ki, amelynek részesei az FBI, Greenglas, Ethel Rosenberg fivére és annak ügyvéde. Azért, mert nem váltak gerinctelenné, hogy az életük megmentéséért vállaljanak egy soha el nem követett bűnt. És főleg azért, mert nem váltak Judásá. Mert nem voltak hajlandók arra, hogy egy el nem követett bűn bűntársait megnevezzék. Ismételten tudtukra adták, ha megnevezik a “bűntársakat”, úgy kegyelmet kapnak. Rosenbergék ismételten felháborodva utasították el az ajánlatot, hogy ártatlan emberek bevádolásával mentsék meg az életüket. Inkább a halál mint a becstelenség, jelentették ki. Ezt irta Ethel Rosenberg a kisfiának is. Tiszta, becsületes emberhez méltóan akartak csak élni és ha úgy nem lehet, inkább a halált választották. A béke, a haladás két mártírja befejezte életét. Az emberiség odaállítja őket azoknak a soraiba, akik a szabadság, a haladás bajnokai voltak. Az emberiség szeretete, részvéte veszi körül a két kis árvát, kik majd később megértik, hogy milyen kiváló emberek voltak a szüleik, kikre mindig büszkén fognak gondolni. A munkásság nagy családja szivébe zárta a két martirt, de nem felejtkezik el arról sem, hogy az egész jóérzésü emberiség kérő szavára, mindig csak egy válasz jött: Nincs kegyelem! HARCOLNI KELL! Soha még nehezebben nem fogtam hozzá az Íráshoz, mint ezen a héten, soha tisztábban 1 nem mutatkozott meg az imperializmus elszántsága arra, hogy profitjának, uralmának biztosítására minden eszközt hajlandó igénybevenni, mint az elmúlt hetekben. Nehezen dolgozó és már nem 1 fiatal munkásember fizikai fáradtságát mindig letudtam küzdeni, mikor a Bérmunkással szemben vállalt kötelességem teljesítéséről volt szó. Ebben még betegségem sem gátolt, de azt a lelki fáradtságot, amely az elmúlt hetek fontos eseményei miatt elfogott, azt nagyon neház volt leküzdenem és erőt venni magamon a heti rovatom megírására. Pedig, vagy éppen azért mert nagy események egész tömege adta meg a témát arra, hogy Írjak és bárhol a világ bármely részén élnék, könnyű volna megírni az eseményeket, de itt Amerikában, ahonnét az imperializmus világméretekben való támadását intézik és irányítják, végtelenül nehéz. Mert amig a világ minden részén hatalmas erők mozdulnak meg, hogy gátat vessenek az imperializmus törekvéseinek, addig ebben az országban, leszámítva egy maroknyi ember bátor megnyilatkozását, teljes közömbösség, tunya nemtörődömség tartja le a tömegeket, sőt a mindent uraló tőkés propaganda hatása alatt ellenségesen, gyűlölködve állnak szembe azokkal, kik teljesitik a kötelességüket, kiknek ezért üldözés, börtön, deportálás, a megélhetési lehetőség elvesztése az osztályrészük. Amikor gyáva megfutamodást, aljas árulást lát az ember még azok között is, akik pár évvel ezelőtt még álták a sarat az osztályharc frontján, akaratlanul elénk tódul a kérdés, hogy: Érdemes-e? Érdemes-e, van-e értelme annak, hogy ott álljunk a gáton, szembenézzünk-e a tömegek közömböségével, az üldözéssel, a gyávasággal, az árulással. Ezek a kérdések tódultak fel napokon keresztül a gondolatomba. Amikor a világ népeinek nagyszerű harcát láttam a békéért, az imperializmus ellen, amikor azt láttam, hogy százmilliók mozdulnak meg, hogy megmentsék egy amerikai házaspár életét, kiket azért akarnak megölni, mert hittek abban, hogy egyetlen amerikai fiú életét sem szabad feláldozni azért, hogy a nagytőke mohó profit vágyát kielégíthesse. Ezt a lelki válságot, amely az amerikai tömegek tunyasága miatt elfogott, leküzdöttem és újra erős bennem az a meggyőződés, amelyet közel ötven éve vallók magaménak, hogy egy öntudatos, harcos proletárnak egy percre sem szabad meginognia. Sem üldözés, sem a meg nem értés nem szabad, hogy megállítsa harcában és állni kell az őrhelyén akkor is, ha egyedül marad, ha a harca teljesen kilátástalan is, mert az p harca, az ő helytállása, bármily kis jelentőségű is, de mégis egy, ha csak parányi része annak a nagy küzdelemnek, amelyet a világ dolgozói folytatnak egy szebb, boldogabb társadalmi rendszerért,' amely a megvalósulásának az útját járja 800 millió ember, kik már megszabadultak a tőkés termelési rendszertől és építik a jövő szabad társadalmát és más százmilliók törekszenek ugyan azt a célt elérni. Szomorú és fájdalmas az amerikai tömegek tunyasága, de kiállni az osztályharc soraiból, az akármilyen indokkal történik is, cserbénhagyása az emberiség legnagyobb, legnemesebb küzdelmének. Ezt el kellett mondanom, mert jól tudom, hogy rajtam kívül még nagyon sok harcos munkástársunk megy át hasonló lelki válságon, amint én átmentem az elmúlt napokban. Talán az én példám megerősíti őket is abban a tudatban, hogy a harcot abba hagyni nem szabad. KOREAI FEGYVERSZÜNET A lapok jelentése szerint, a közeli napokban, amikor a harmadik évfordulója lesz a koreai háború kitörésének, alá fogják írni a fegyverszünetet és megszűnik a lövöldözés, az egymás gyilkolása. Kétségtelen az, hogy ha ez megtörténik, akkor azért a “credit” a koreai-kinai felet illeti meg, mert csak az ő nagy engedményeik, nagy béke akaratuk tette azt lehetővé. Mert azok a hatalmas erők, amelyek a háború folytatását, kiszélesítését akarták és akarják, mindent elkövettek, hogy a fegyverszünet aláírását megakadályozzák. Lapunk már ismételten rámutatott ezeknek a sötét erőknek az aknamunkájára, amely sértő, provokativ módja alkalmas volt arra, hogy a tárgyalások megszakítását idézze elő. Hogy ez nem történt meg, az nem csak az ellenfél béke akaratát mutatja, hanem az erejét és elszántságát is, amely kész és képes szembeszállni minden imperialista törekvéssel. A koreai-kinai fél béke készsége, hatalmas tömegeknek nyitotta fel a szemét és ezeknek a nyomása kényszeritette az angol, francia, canadai, stb. kormányokat, hogy határozottan figyelmeztessék az amerikai szövetségeseiket arra, hogy nem hajlandók nem csak a háború kiterjesztésére, de még a mai mederben való folytatására sem. így a megegyezés elől kitérni nem lehetett. A BAJ KEVERŐ Végső eszköze a háborús erőknek, ismét az a banda volt, amely a délkoreai nép nyakán ülve kirobbantotta a koreai polgárháborút, amelyet azután Truman beavatkozása szélesített ki egy “rendőri akcióra”, amely egy ország lerombolását és sok millió ember legyilkolását eredményezte. A fegyverszüneti tárgyalások befejezése felé lépett akcióba a hírhedt provokátor, Délkorea elnöke Rhee aki kijelentette, hogy az egyezményt nem fogadja el és ha Amerika illetve a UN aláírja a fegyverszüntet, ő azt nem ismeri el és a harcot tovább folytatja. Kiadta a jelszót, hogy támadásba kell menni és addig meg nem cára annak, hogy kiátkozással fenyegették azokat, akik nem szavaznak de Gasperi jelöltjeire, a kormány csak oly jelentéktelen többséget kapott, hogy az nem biztosítja fenmaradását. Franciaország után most tehát már Olaszország is odajutott, hogy van is, meg nincs is kormánya, amely a nép bizalmával dicsekedhetne. Az olasz választások legnagyobb tanulsága az, hogy az eddig tudatlanságban nevelt olasz nép kezd felébredni és igyekszik szabadulni a babona uralma alól, az ördöggel meg a pokollal való ijesztgetést már nem veszi komolyan, rájött, hogy ezen fogalmakat csak az emberi agy szülte meg és az uralkodó osztállyal szövetkezett papság csak a nép elnyomására használja fel. Az olasz nép már nem fél Sátántól, nem hisz a Gyehena füzében. Nem hisz Sátánban még akkor sem, ha mindjárt olyan gyönyörű nő alakjában jelentkezik, mint például az amerikai nagykövet, aki mint volt színésznő, máskülönben elég jól játszotta & csábitó szerepét. Az olaszok megtapsolták és aztán szavaztak a SAJÁT felfogásukat követve.
