Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)

1953-06-27 / 1787. szám

1953. junius 27. BÉRMUNKÁS 5 oldal TOLLHEGYRŐL mondja: F. MEZŐSÉGI NINCS KEGYELEM! 1953 junius 19-én, péntek es­te 7 óra 6 perckor kivégezték Julius Rosenberget, tiz percei később Ethel Rosenberg követ­te férjét a halálba. A két halál­raítélt felemelt fejjel, minden támogatás nélkül ment a kivég­ző terembe. 1953 junius 19-én az emberi­ség haladásának,szabadságának két mártírját avatták fel a Sing- Sing kivégző termében. Julius és Ethel Rosenberg ár­tatlanságáról sok száz millió em­ber volt meggyőződve. Ezer és ezer távirat, kérvény érkezett a Fehér Házba kegyelmet kérve a házaspárnak, de a válasz: Nincs kegyelem. Pius pápa kegyelmet kért: nincs kegyelem. A francia köz­­társasági elnök, a francia kor­mány, a francia parlament kü­lön- külön kért kegyelmet: nincs kegyelem! Négy amerikai pap, több mint kétezer paptársa nevében kért kegyelmet: nincs kegyelem! Atomtudósok, kik szakmájuk­nál fogva tudják, hogy a vád ha­mis, kérték a kegyelmet: nincs kegyelem. Washingtonban minden terror megfigyelés, fényképezés da­cára az egész országból 10 ezer kegyelmet kérő vette körül a Fehér Házat: nincs kegyelem. New York és más amerikai nagyvárosban hasonló kegyel­met kérő tömegek vonultak fel: nincs kegyelem. Párisba százezren, London­ban több mint tízezer ember kért kegyelmet az amerikai kö­vetségen keresztül. Ugyan igy az egész világon minden fővá­rosban, a válasz: nincs kegye­lem! Michael Rosenberg, a házas­pár 10 éves fia a maga és kis öccse Roby nevében irt könyör­gő levelet az elnökhöz, kegyel­met kérve a szüleinek: nincs ke­gyelem ! Miért szállt szemben a kegyel­met kérő százmilliók óhajával az amerikai igazságszolgáltatás és az elnök, hiszen a legfelsőbb bíróság 9 tagja közül négy meg­győződése az volt, hogy az Íté­let igazságtalan. Miért zúdították az egész ha­ladó világ gyűlöletét, megveté­sét erre az országra. Miért kell erős fegyveres őrségnek állni minden amerikai követség előtt szerte a világon? Miért nem me­hetnek az utcára napok óta a külföldön tartózkodó amerikai­ak ? Miért lett elutasítva minden kegyelmi kérvény? Miért kellett meghalnia a Rosenberg házas­párnak ? Azért, mert a Rosenberg há­zaspárt egy olyan bűnért Ítél­ték el, amelyet soha el nem kö­vetett, amely vádat egy szörnyű összeesküvés termelt ki, amely­nek részesei az FBI, Greenglas, Ethel Rosenberg fivére és an­nak ügyvéde. Azért, mert nem váltak ge­rinctelenné, hogy az életük meg­mentéséért vállaljanak egy soha el nem követett bűnt. És főleg azért, mert nem vál­tak Judásá. Mert nem voltak hajlandók arra, hogy egy el nem követett bűn bűntársait megne­vezzék. Ismételten tudtukra adták, ha megnevezik a “bűntársakat”, úgy kegyelmet kapnak. Rosen­­bergék ismételten felháborodva utasították el az ajánlatot, hogy ártatlan emberek bevádolásával mentsék meg az életüket. Inkább a halál mint a becste­lenség, jelentették ki. Ezt irta Ethel Rosenberg a kisfiának is. Tiszta, becsületes emberhez méltóan akartak csak élni és ha úgy nem lehet, inkább a halált választották. A béke, a haladás két mártír­ja befejezte életét. Az emberi­ség odaállítja őket azoknak a soraiba, akik a szabadság, a ha­ladás bajnokai voltak. Az emberiség szeretete, rész­véte veszi körül a két kis árvát, kik majd később megértik, hogy milyen kiváló emberek voltak a szüleik, kikre mindig büszkén fognak gondolni. A munkásság nagy családja szivébe zárta a két martirt, de nem felejtkezik el arról sem, hogy az egész jóérzésü emberi­ség kérő szavára, mindig csak egy válasz jött: Nincs kegyelem! HARCOLNI KELL! Soha még nehezebben nem fogtam hozzá az Íráshoz, mint ezen a héten, soha tisztábban 1 nem mutatkozott meg az impe­rializmus elszántsága arra, hogy profitjának, uralmának biztosí­tására minden eszközt hajlandó igénybevenni, mint az elmúlt he­tekben. Nehezen dolgozó és már nem 1 fiatal munkásember fizikai fá­radtságát mindig letudtam küz­deni, mikor a Bérmunkással szemben vállalt kötelességem teljesítéséről volt szó. Ebben még betegségem sem gátolt, de azt a lelki fáradtságot, amely az elmúlt hetek fontos eseményei miatt elfogott, azt nagyon ne­­ház volt leküzdenem és erőt ven­ni magamon a heti rovatom megírására. Pedig, vagy éppen azért mert nagy események egész tömege adta meg a témát arra, hogy Ír­jak és bárhol a világ bármely részén élnék, könnyű volna meg­írni az eseményeket, de itt Ame­rikában, ahonnét az imperializ­mus világméretekben való táma­dását intézik és irányítják, vég­telenül nehéz. Mert amig a vi­lág minden részén hatalmas erők mozdulnak meg, hogy gátat ves­senek az imperializmus törekvé­seinek, addig ebben az ország­ban, leszámítva egy maroknyi ember bátor megnyilatkozását, teljes közömbösség, tunya nem­törődömség tartja le a tömege­ket, sőt a mindent uraló tőkés propaganda hatása alatt ellen­ségesen, gyűlölködve állnak szembe azokkal, kik teljesitik a kötelességüket, kiknek ezért ül­dözés, börtön, deportálás, a meg­élhetési lehetőség elvesztése az osztályrészük. Amikor gyáva megfutamo­dást, aljas árulást lát az ember még azok között is, akik pár év­vel ezelőtt még álták a sarat az osztályharc frontján, akaratla­nul elénk tódul a kérdés, hogy: Érdemes-e? Érdemes-e, van-e értelme an­nak, hogy ott álljunk a gáton, szembenézzünk-e a tömegek kö­zömböségével, az üldözéssel, a gyávasággal, az árulással. Ezek a kérdések tódultak fel napokon keresztül a gondolatomba. Ami­kor a világ népeinek nagyszerű harcát láttam a békéért, az im­perializmus ellen, amikor azt láttam, hogy százmilliók moz­dulnak meg, hogy megmentsék egy amerikai házaspár életét, ki­ket azért akarnak megölni, mert hittek abban, hogy egyetlen amerikai fiú életét sem szabad feláldozni azért, hogy a nagy­tőke mohó profit vágyát kielé­gíthesse. Ezt a lelki válságot, amely az amerikai tömegek tunyasága miatt elfogott, leküzdöttem és újra erős bennem az a meggyő­ződés, amelyet közel ötven éve vallók magaménak, hogy egy ön­tudatos, harcos proletárnak egy percre sem szabad meginognia. Sem üldözés, sem a meg nem ér­tés nem szabad, hogy megállítsa harcában és állni kell az őrhe­lyén akkor is, ha egyedül marad, ha a harca teljesen kilátástalan is, mert az p harca, az ő helyt­állása, bármily kis jelentőségű is, de mégis egy, ha csak pará­nyi része annak a nagy küzde­lemnek, amelyet a világ dolgo­zói folytatnak egy szebb, boldo­gabb társadalmi rendszerért,' amely a megvalósulásának az út­ját járja 800 millió ember, kik már megszabadultak a tőkés termelési rendszertől és építik a jövő szabad társadalmát és más százmilliók törekszenek ugyan azt a célt elérni. Szomorú és fájdalmas az ame­rikai tömegek tunyasága, de kiállni az osztályharc soraiból, az akármilyen indokkal történik is, cserbénhagyása az emberiség legnagyobb, legnemesebb küz­delmének. Ezt el kellett mondanom, mert jól tudom, hogy rajtam kívül még nagyon sok harcos munkás­társunk megy át hasonló lelki válságon, amint én átmentem az elmúlt napokban. Talán az én példám megerősíti őket is ab­ban a tudatban, hogy a harcot abba hagyni nem szabad. KOREAI FEGYVERSZÜNET A lapok jelentése szerint, a közeli napokban, amikor a har­madik évfordulója lesz a koreai háború kitörésének, alá fogják írni a fegyverszünetet és meg­szűnik a lövöldözés, az egymás gyilkolása. Kétségtelen az, hogy ha ez megtörténik, akkor azért a “cre­dit” a koreai-kinai felet illeti meg, mert csak az ő nagy en­gedményeik, nagy béke akara­tuk tette azt lehetővé. Mert azok a hatalmas erők, amelyek a há­ború folytatását, kiszélesítését akarták és akarják, mindent el­követtek, hogy a fegyverszünet aláírását megakadályozzák. Lapunk már ismételten rámu­tatott ezeknek a sötét erőknek az aknamunkájára, amely sér­tő, provokativ módja alkalmas volt arra, hogy a tárgyalások megszakítását idézze elő. Hogy ez nem történt meg, az nem csak az ellenfél béke akaratát mutat­ja, hanem az erejét és elszánt­ságát is, amely kész és képes szembeszállni minden imperialis­ta törekvéssel. A koreai-kinai fél béke kész­sége, hatalmas tömegeknek nyi­totta fel a szemét és ezeknek a nyomása kényszeritette az an­gol, francia, canadai, stb. kor­mányokat, hogy határozottan figyelmeztessék az amerikai szö­vetségeseiket arra, hogy nem hajlandók nem csak a háború kiterjesztésére, de még a mai mederben való folytatására sem. így a megegyezés elől kitérni nem lehetett. A BAJ KEVERŐ Végső eszköze a háborús erőknek, ismét az a banda volt, amely a délkoreai nép nyakán ülve kirobbantotta a koreai pol­gárháborút, amelyet azután Truman beavatkozása szélesített ki egy “rendőri akcióra”, amely egy ország lerombolását és sok millió ember legyilkolását ered­ményezte. A fegyverszüneti tár­gyalások befejezése felé lépett akcióba a hírhedt provokátor, Délkorea elnöke Rhee aki kije­lentette, hogy az egyezményt nem fogadja el és ha Amerika illetve a UN aláírja a fegyver­szüntet, ő azt nem ismeri el és a harcot tovább folytatja. Kiad­ta a jelszót, hogy támadásba kell menni és addig meg nem cára annak, hogy kiátkozással fenyegették azokat, akik nem sza­vaznak de Gasperi jelöltjeire, a kormány csak oly jelentéktelen többséget kapott, hogy az nem biztosítja fenmaradását. Fran­ciaország után most tehát már Olaszország is odajutott, hogy van is, meg nincs is kormánya, amely a nép bizalmával dicsekedhetne. Az olasz választások legnagyobb tanulsága az, hogy az eddig tudatlanságban nevelt olasz nép kezd felébredni és igyekszik sza­badulni a babona uralma alól, az ördöggel meg a pokollal való ijesztgetést már nem veszi komolyan, rájött, hogy ezen fogalma­kat csak az emberi agy szülte meg és az uralkodó osztállyal szö­vetkezett papság csak a nép elnyomására használja fel. Az olasz nép már nem fél Sátántól, nem hisz a Gyehena füzé­ben. Nem hisz Sátánban még akkor sem, ha mindjárt olyan gyö­nyörű nő alakjában jelentkezik, mint például az amerikai nagy­követ, aki mint volt színésznő, máskülönben elég jól játszotta & csábitó szerepét. Az olaszok megtapsolták és aztán szavaztak a SAJÁT felfogásukat követve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom