Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-08-23 / 1742. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 23. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..............................$3.00 One Year ................................$3-00 Félévre ................................... 1.50 Six Months ............................ 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Single Copy --------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ....... 3c % Előfizetés Kanadába egész évre ....................................................... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Emlékezzünk! Negyedszázaddal ezelőtt, — egészen pontosan: 1927 augusztus 23-án, Massachussets állam bírósága az Egyesült Államok legfőbb bíróságának jóváhagyásával, de a világ népének soha eddig nem ismert tiltakozása közepette kivégeztetett két ártatlan munkást. Ma már az egész világon, — még Massachutetts államban is — elismerik, hogy az a két munkásember a lehető legdurvább “justice-mord’’, áldozata lett. Negyedszázad noha hosszú idő, mégis nagyon sokan és nagyon jól emlékszünk még erre a bírósági kettős gyilkosságra és a két áldozat neve ma is műit a “justicé-mord” rettenetes bűntényének a szimbólumra szerepel szerte az egész világon. Sacco és Van- zetti nevei eszünkbejuttatják, hogy mire képes az osztálybiróság, ha a sajtó az uralkodóosztály hatalmának védelmére hisztériás állapotot teremt. Ma, amikor az amerikai sajtó a közvélemény felbujtásában messze túlhaladja még azt is, amit véghezvitt Sacco és Vanzetti kivégzésének kierőszakolására, helyénvaló, ha vissza- emlékszünk a bírósági gyilkosság ezen két nemes- áldozatára. Huszonöt évvel ezelőtt, a két ártatlan ember kivégzése után a védőügyvédek egyike, Arthur Garfield Hays ezt irta: “Habár elnémították is őket, szavaik eljutnak a föld minden részébe és neveiket könnyek és hálaérzet közepette fogják említeni réges- régen azután, amikor annak a bírónak, ügyésznek, kormányzónak, tudósnak és íróknak a nevei, akik felelősek a kivégzésükért, már a feledés homályába merülnek.” A negyedszázados évforduló alkalmából Mr. Hays ezt irjat: “Ugy-e igazam volt? Ki emlékszik annak a bírónak a nevére, aki kimondotta a halálos ítéletet? Avagy arra a kormányzóra, aki dacára a felmerült bizonyítékoknak, amelyek a vádlottak ártatlanságára mutattak, nem volt hajlandó a kivégzést elhalasztani?” Úgy van, Mr. Haysnek igaza volt és ez nagyon sajnálatra méltó dolog. Sajnálatos dolog, mert a “justice-mord” gyilkosok neveit is emlékezetbe kellene tartani az utókor okulására. Amerikának van egy “Hall of Fame” nevű intézménye, amelynek rendeltetése azon nagy emberek neveinek nyilvánosság előtt tartása, akik valamilyen jó szolgálatot tettek az országnak, a népnek vagy az emberiségnek, Helyénvaló lenne egy “Hall of Shame” (szégyencsarnok) felállítása is, amely viszont gondoskodna arról, hogy a nép emlékezzen azokra is, akik olyan szégyent hoztak a nemzetre, mint Sacco-Vanzetti gyilkosai. Nicola Sacco, olasz bevándorolt munkás, szakképzett cipész 29 éves volt, amikor Bartolomeo Vanzetti barátjával együtt elfogták azon vád alapján, hogy ők követték el Bridgewater, Mass, városban az L. Q. White Schoe Company elleni rablási kísérletet, azután pedig azt a “payroll” rablást South Braintree, Mass, városban, amelynél a tettesek lelőtték a paymastert és az egyik őrt. Vanzetti 32 éves volt akkor, szakmanélküli munkás, aki mint “pedler” kereste kenyerét. Úgy ő, mint Vanzetti ideális anarchisták voltak, akik szabad idejüket Kropotkin, Gorky, Marx, Darwin, Tolstoy, Hugo, Zola és egyéb hasonló irók könyveinek olvasásával töltötték. És ez volt az “igazi” bünük, amit a publicitásra törekvő J. Edgar Hoover FBI ügynökei hamar kikutattak és a kereskedelmi sajtó hisztérikusan felfújva izgatott a két ártatlan ember ellen. A két vádlottat első ízben 1920 junius 22-én állították bíróság elé Plymouth, Mass, városban. A tárgyalásokat Webster Thayer biró vezetett, a vádat pedig F. G. Katzmann kerületi ügyész képviselte. Azóta mindkét név méltó helyet kapott a “Justice of Shame” épületében. Az első pömél, amikor csak a rablási kísérletet akarták rájuk kenni, az összes hamis tanuk dacára is Saccot fel kellett menteni, mert munkaadója és munkatársai bizonyították, hogy a rablási kísérlet idején munkahelyén dolgozott. A házalással foglalkozó Vanzetti nem tudott ily bizonyítást adni, miért is bűnösnek mondották és Thayer biró 15 évi fegyházra Ítélte. A második tárgyalásnál aztán ezért Vanzettit mint büntetett életű kriminálist említették, hogy igy az esküdteket ellenük han- Thyer biró magatartásáról az akkori még egyetemi tanár, de je- gonlják. A tárgyalás módjáról, a hamis tanuk felvonultatásáról és lenleg supreme courti biró, Felix Frankfurther ezt irta: “Nyilvánvaló, hogy a Sacco és Vanzetti elleni gyilkossági vád az FBI ügynökök és a kerületi ügyész összebeszélésének az eredménye azzal a céllal, hogy megszabadítsák az országot ezen két olasztól, mert azok ‘vörös’ aktivitást fejtenek ki”. És dacára annak, hogy a tárgyalásnál semmi konkrét bizonyítékot sem tudtak felhozni a vádlottak ellen, a hisztérikus esküdtszék bűnösnek mondotta őket, mire Thyer biró valóságosan kéjelegve Ítélte halálra őket. Miután a pör nagy publicitást nyert, megjárta az összes fórumokat, amelyek nem mertek szembeszállni a sajtó által felcsigázott csőcselék-közvéleménnyel. Az Ítéletet a felsőbb fórumok helybenhagyták és Allan T. Fuller kormányzó nem adott kegyelmet még akkor sem, amikor egy Frank Silva nevű fegyenc bevallotta, hogy ő és társai követték el a Bridge- water rablást. Amily mértékben nyert ez az ügy országos és nemzetközi publicitást, oly mértékben halványult el a fontossága annak, hogy vájjon ez a két ember csakugyan elkövette-e a rablógyilkosságot vagy sem. Később már csak arról esett szó, hogy ki kell őket végezni a “vörösek” megrémitésére. Ezt maga Thayer biró igy fejezte ki az esküdtszéknek adott utasításában: “Lehet, hogy ezen emberek aktuálisan nem követték el azt a bűntényt, amivel vádolják őket, de fontos az, hogy ELKÖVETHETTÉK VOLNA, MERT ELLENSÉGEI A FENNÁLLÓ INTÉZMÉNYEINKNEK^ Nem csoda, ha a biró ily magatartása hasonló előítélettel telítette el az esküdteket is. Az esküdtek vezetője (foreman), amikor mondották neki, hogy márcsak azért is valószínűtlen a vád, mert Sacco már dolgozott a kirabolt gyárban és senki sem megy fényes nappal rabolni olyan helyre, ahol sokan ismerik, ezt felelte: “A pokolba velük! Még akkor is fel kell őket akasztani!” A kivégzés előtt a vlág minden részében nagy tiltakozó gyűléseket tartottak. Jöttek a tiltakozó táviratok, a könyörgő írások mindenfelől. Olyan világhírű emberek, mint George Bemard Shaw, Romain Rolland, Albert Einstein, Alfred Dreyfus, Martin Anderson Nexo, John Glas worthy s mások kérték Fuller kormányzót, hogy ne végeztesse ki a két ártatlan embert. Mindez nem használt. Az egész világra kiterjedő nagy tiltakozásra a két bostoni újság (Herald, Traveller) milliomos tulajdonosa, Lincoln O’Brien, aki habzó szájjá követelte a kivégzést, megjegyezte: “Mit akartok? Ha ez a dolog történetesen a Délen esett volna, akkor ezt a két embert már régen meglincselték volna”. Itt nem lincseltek, itt törvényes segédlettel végeztek ki két ártatlan embert. De azért a kivégzés napján, — 1927 augusztus 23-án, — az ország minden rí agy óbb városában, de különösen Washingtonban felkészültségbe helyezték az összes rendőröket, készen tartották a milíciát; — féltek két ember utolsó sóhajától. Most, amikor már közismert, hogy a hamis tanuk egyike, a port irányitó Arthur K. Reading, állami igazságügyminiszter ugyancsak hamis tanúskodásért börtönbe került éppen úgy, mint aki főtanácsadója volt Fuller kormányzónak, később 25,000 dolláros csalásért kihajították tisztségéből, majd börtönbe került; amikor bebizonyosodott, hogy a rablást valóban a Silva banda követte el, jó lesz emlékezetbe tartani a Judge Thyer, Fuller kormányzó, Katzmann ügyész meg az egyre izgató lapok neveit, akiknek MA OLY SOK UTÁNZÓI AKADTAK. Emlékezzünk, de ne csak az áldozatokra, hanem a “juctice- mord” elkövetőire is! Felsült az amerikai sajtó Az amerikai háborús uszitó törekvésekre jellemző, hogy a Helsinki (Finnország) városban tartott nagy nemzetközi (Olimpiai) tornaversenyt is fel akarták használni a háborús hisztéria emelésére, noha a versenyben résztvevő atléták éppen azt akarták demonstrálni, hogy az ilyen nemzetközi összejövetelek a kü- lömböző népek egymás iránti barátságát, megértését, — tehát első sorban is a békét szolgálják. Különösen az orosz csoport igyekezett ezt kimutatni azzal, hogy versenyző társaikat többször is megvendégelték. A verseny befejezését követő napon az amerikai újságok «agy headlineokkal hozták, hogy a szenzációs eredményeket elért magyar versenyzők közül kilenc atléta nem akart visszamenni Magyarországba, de a többiek erőszakkal vonszolták be a rájuk várakozó autóbuszokba. Ezzel a hírrel, amelyet természetesen a rádión meg a televízión is alaposan beharangoztak, azt akarták mondani, hogy milyen szörnyű rossz viszonyok lehetnek abban az országban, amelybe az atléták még az ilyen valóban szenzációs győzelem után sem akarnak visszatérni. Mert^ azt mindenki tudja, hogy amikor a kis Magvarország versenyzői a harmadik helyre kerültek, — mindjárt a két óriási ország, a USA és a USSR után, tehát tultettek Anglia, Francia- ország, Németország, Olaszország s más nagy országok versenyzőin, akkor otthon nagy dicsérettel és diadallal fogják őket fogadni. Es ha még az ilyen diadalról is hajlandó lemondani 9 atléta, akkor nagyon keserves sorsuk lehet abban az országban. így akarta ez a hir Magyarország ellen hangolni a világ közvéleményét és azért elsőrangú háborús uszítás számba ment. Amikor azonban bővebb információt kerestek, kitűnt, hogy a hír minden alapot nélkülöz. Állítólag a stockholmi “Dagens Nyheter” újságnak táviratozta a tudósítója Helsinkiből, de maga ez az újság sem hitte el a dolgot, NEM IS KÖZÖLTE, csupán megmutatták egy amerikai újságírónak, aki mindjárt mint tényt tá- viratozta meg az amerikai lapoknak, amelyek természetesen kap- va-kaptak rajta s azonnal közölték, méghozzá kiszínezve.
