Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-08-23 / 1742. szám

1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 23. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..............................$3.00 One Year ................................$3-00 Félévre ................................... 1.50 Six Months ............................ 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Single Copy --------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ....... 3c % Előfizetés Kanadába egész évre ....................................................... $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Emlékezzünk! Negyedszázaddal ezelőtt, — egészen pontosan: 1927 augusz­tus 23-án, Massachussets állam bírósága az Egyesült Államok legfőbb bíróságának jóváhagyásával, de a világ népének soha ed­dig nem ismert tiltakozása közepette kivégeztetett két ártatlan munkást. Ma már az egész világon, — még Massachutetts állam­ban is — elismerik, hogy az a két munkásember a lehető legdur­vább “justice-mord’’, áldozata lett. Negyedszázad noha hosszú idő, mégis nagyon sokan és na­gyon jól emlékszünk még erre a bírósági kettős gyilkosságra és a két áldozat neve ma is műit a “justicé-mord” rettenetes bűntényé­nek a szimbólumra szerepel szerte az egész világon. Sacco és Van- zetti nevei eszünkbejuttatják, hogy mire képes az osztálybiróság, ha a sajtó az uralkodóosztály hatalmának védelmére hisztériás állapotot teremt. Ma, amikor az amerikai sajtó a közvélemény felbujtásában messze túlhaladja még azt is, amit véghezvitt Sacco és Vanzetti kivégzésének kierőszakolására, helyénvaló, ha vissza- emlékszünk a bírósági gyilkosság ezen két nemes- áldozatára. Huszonöt évvel ezelőtt, a két ártatlan ember kivégzése után a védőügyvédek egyike, Arthur Garfield Hays ezt irta: “Habár elnémították is őket, szavaik eljutnak a föld minden részébe és neveiket könnyek és hálaérzet közepette fogják említeni réges- régen azután, amikor annak a bírónak, ügyésznek, kormányzó­nak, tudósnak és íróknak a nevei, akik felelősek a kivégzésükért, már a feledés homályába merülnek.” A negyedszázados évforduló alkalmából Mr. Hays ezt irjat: “Ugy-e igazam volt? Ki emlékszik annak a bírónak a nevére, aki kimondotta a halálos ítéletet? Avagy arra a kormányzóra, aki da­cára a felmerült bizonyítékoknak, amelyek a vádlottak ártatlan­ságára mutattak, nem volt hajlandó a kivégzést elhalasztani?” Úgy van, Mr. Haysnek igaza volt és ez nagyon sajnálatra méltó dolog. Sajnálatos dolog, mert a “justice-mord” gyilkosok neveit is emlékezetbe kellene tartani az utókor okulására. Amerikának van egy “Hall of Fame” nevű intézménye, amelynek rendeltetése azon nagy emberek neveinek nyilvánosság előtt tartása, akik va­lamilyen jó szolgálatot tettek az országnak, a népnek vagy az em­beriségnek, Helyénvaló lenne egy “Hall of Shame” (szégyencsar­nok) felállítása is, amely viszont gondoskodna arról, hogy a nép emlékezzen azokra is, akik olyan szégyent hoztak a nemzetre, mint Sacco-Vanzetti gyilkosai. Nicola Sacco, olasz bevándorolt munkás, szakképzett cipész 29 éves volt, amikor Bartolomeo Vanzetti barátjával együtt el­fogták azon vád alapján, hogy ők követték el Bridgewater, Mass, városban az L. Q. White Schoe Company elleni rablási kísérletet, azután pedig azt a “payroll” rablást South Braintree, Mass, vá­rosban, amelynél a tettesek lelőtték a paymastert és az egyik őrt. Vanzetti 32 éves volt akkor, szakmanélküli munkás, aki mint “pedler” kereste kenyerét. Úgy ő, mint Vanzetti ideális anarchis­ták voltak, akik szabad idejüket Kropotkin, Gorky, Marx, Darwin, Tolstoy, Hugo, Zola és egyéb hasonló irók könyveinek olvasásá­val töltötték. És ez volt az “igazi” bünük, amit a publicitásra tö­rekvő J. Edgar Hoover FBI ügynökei hamar kikutattak és a ke­reskedelmi sajtó hisztérikusan felfújva izgatott a két ártatlan em­ber ellen. A két vádlottat első ízben 1920 junius 22-én állították bíróság elé Plymouth, Mass, városban. A tárgyalásokat Webster Thayer biró vezetett, a vádat pedig F. G. Katzmann kerületi ügyész képviselte. Azóta mindkét név méltó helyet kapott a “Justice of Shame” épületében. Az első pömél, amikor csak a rablási kísér­letet akarták rájuk kenni, az összes hamis tanuk dacára is Saccot fel kellett menteni, mert munkaadója és munkatársai bizonyítot­ták, hogy a rablási kísérlet idején munkahelyén dolgozott. A há­zalással foglalkozó Vanzetti nem tudott ily bizonyítást adni, mi­ért is bűnösnek mondották és Thayer biró 15 évi fegyházra Ítélte. A második tárgyalásnál aztán ezért Vanzettit mint büntetett életű kriminálist említették, hogy igy az esküdteket ellenük han- Thyer biró magatartásáról az akkori még egyetemi tanár, de je- gonlják. A tárgyalás módjáról, a hamis tanuk felvonultatásáról és lenleg supreme courti biró, Felix Frankfurther ezt irta: “Nyilván­való, hogy a Sacco és Vanzetti elleni gyilkossági vád az FBI ügynökök és a kerületi ügyész összebeszélésének az eredménye azzal a céllal, hogy megszabadítsák az országot ezen két olasztól, mert azok ‘vörös’ aktivitást fejtenek ki”. És dacára annak, hogy a tárgyalásnál semmi konkrét bizo­nyítékot sem tudtak felhozni a vádlottak ellen, a hisztérikus es­küdtszék bűnösnek mondotta őket, mire Thyer biró valóságosan kéjelegve Ítélte halálra őket. Miután a pör nagy publicitást nyert, megjárta az összes fórumokat, amelyek nem mertek szembeszáll­ni a sajtó által felcsigázott csőcselék-közvéleménnyel. Az Ítéletet a felsőbb fórumok helybenhagyták és Allan T. Fuller kormányzó nem adott kegyelmet még akkor sem, amikor egy Frank Silva nevű fegyenc bevallotta, hogy ő és társai követték el a Bridge- water rablást. Amily mértékben nyert ez az ügy országos és nemzetközi publicitást, oly mértékben halványult el a fontossága annak, hogy vájjon ez a két ember csakugyan elkövette-e a rablógyilkosságot vagy sem. Később már csak arról esett szó, hogy ki kell őket vé­gezni a “vörösek” megrémitésére. Ezt maga Thayer biró igy fe­jezte ki az esküdtszéknek adott utasításában: “Lehet, hogy ezen emberek aktuálisan nem követték el azt a bűntényt, amivel vá­dolják őket, de fontos az, hogy ELKÖVETHETTÉK VOLNA, MERT ELLENSÉGEI A FENNÁLLÓ INTÉZMÉNYEINKNEK^ Nem csoda, ha a biró ily magatartása hasonló előítélettel te­lítette el az esküdteket is. Az esküdtek vezetője (foreman), ami­kor mondották neki, hogy márcsak azért is valószínűtlen a vád, mert Sacco már dolgozott a kirabolt gyárban és senki sem megy fényes nappal rabolni olyan helyre, ahol sokan ismerik, ezt felelte: “A pokolba velük! Még akkor is fel kell őket akasztani!” A kivégzés előtt a vlág minden részében nagy tiltakozó gyű­léseket tartottak. Jöttek a tiltakozó táviratok, a könyörgő írások mindenfelől. Olyan világhírű emberek, mint George Bemard Shaw, Romain Rolland, Albert Einstein, Alfred Dreyfus, Martin Anderson Nexo, John Glas worthy s mások kérték Fuller kor­mányzót, hogy ne végeztesse ki a két ártatlan embert. Mindez nem használt. Az egész világra kiterjedő nagy tiltakozásra a két bostoni új­ság (Herald, Traveller) milliomos tulajdonosa, Lincoln O’Brien, aki habzó szájjá követelte a kivégzést, megjegyezte: “Mit akar­tok? Ha ez a dolog történetesen a Délen esett volna, akkor ezt a két embert már régen meglincselték volna”. Itt nem lincseltek, itt törvényes segédlettel végeztek ki két ártatlan embert. De azért a kivégzés napján, — 1927 augusztus 23-án, — az ország minden rí agy óbb városában, de különösen Washingtonban felkészültségbe helyezték az összes rendőröket, készen tartották a milíciát; — féltek két ember utolsó sóhajától. Most, amikor már közismert, hogy a hamis tanuk egyike, a port irányitó Arthur K. Reading, állami igazságügyminiszter ugyancsak hamis tanúskodásért börtönbe került éppen úgy, mint aki főtanácsadója volt Fuller kormányzónak, később 25,000 dolláros csalásért kihajították tisztségéből, majd börtönbe ke­rült; amikor bebizonyosodott, hogy a rablást valóban a Silva ban­da követte el, jó lesz emlékezetbe tartani a Judge Thyer, Fuller kormányzó, Katzmann ügyész meg az egyre izgató lapok neveit, akiknek MA OLY SOK UTÁNZÓI AKADTAK. Emlékezzünk, de ne csak az áldozatokra, hanem a “juctice- mord” elkövetőire is! Felsült az amerikai sajtó Az amerikai háborús uszitó törekvésekre jellemző, hogy a Helsinki (Finnország) városban tartott nagy nemzetközi (Olim­piai) tornaversenyt is fel akarták használni a háborús hisztéria emelésére, noha a versenyben résztvevő atléták éppen azt akar­ták demonstrálni, hogy az ilyen nemzetközi összejövetelek a kü- lömböző népek egymás iránti barátságát, megértését, — tehát első sorban is a békét szolgálják. Különösen az orosz csoport igye­kezett ezt kimutatni azzal, hogy versenyző társaikat többször is megvendégelték. A verseny befejezését követő napon az amerikai újságok «agy headlineokkal hozták, hogy a szenzációs eredményeket elért magyar versenyzők közül kilenc atléta nem akart visszamenni Magyarországba, de a többiek erőszakkal vonszolták be a rájuk várakozó autóbuszokba. Ezzel a hírrel, amelyet természetesen a rádión meg a televízión is alaposan beharangoztak, azt akarták mondani, hogy milyen szörnyű rossz viszonyok lehetnek abban az országban, amelybe az atléták még az ilyen valóban szenzációs győzelem után sem akarnak visszatérni. Mert^ azt mindenki tudja, hogy amikor a kis Magvarország versenyzői a harmadik helyre kerültek, — mindjárt a két óriási ország, a USA és a USSR után, tehát tultettek Anglia, Francia- ország, Németország, Olaszország s más nagy országok verseny­zőin, akkor otthon nagy dicsérettel és diadallal fogják őket fogad­ni. Es ha még az ilyen diadalról is hajlandó lemondani 9 atléta, akkor nagyon keserves sorsuk lehet abban az országban. így akarta ez a hir Magyarország ellen hangolni a világ közvélemé­nyét és azért elsőrangú háborús uszítás számba ment. Amikor azonban bővebb információt kerestek, kitűnt, hogy a hír minden alapot nélkülöz. Állítólag a stockholmi “Dagens Ny­heter” újságnak táviratozta a tudósítója Helsinkiből, de maga ez az újság sem hitte el a dolgot, NEM IS KÖZÖLTE, csupán meg­mutatták egy amerikai újságírónak, aki mindjárt mint tényt tá- viratozta meg az amerikai lapoknak, amelyek természetesen kap- va-kaptak rajta s azonnal közölték, méghozzá kiszínezve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom