Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-12-27 / 1761. szám
1 oldal BÉRMUNKÁS 1952. december 27. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ..........................$3.00 One Year ............................$3-00 Félévre ............................... 1.50 Six Months ........................ 1.50 Egyes szám ára ______ 5c Single Copy ----------------- 5c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ......... 3c Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE mok minden lakója, — még a csecsemő is, — évente legalább 80 dollár adót fizet valakinek. Természetes, hogy a gyerekek, az aggok, a betegek és a sok ingyenélő nem fizeti ezt a 80 dollárt, hanem csak az értéket termelő szellemi és fizikai munkások, akikre tehát sokkal nagyobb évi adó esik csak azért, mert dolgozhatnak azon termelőeszközökkel, amiket ők gyártottak ugyan, de a tulajdonjogot átengedték egy kisszámú birtokos osztálynak. És az is köztudomású dolog, hogy a kölcsönökről szóló úgynevezett “bond”-ok kilenc-tizedét is ezen kisszámú gazdagok osztálya bírja; ezeknek fizetik tehát a munkások az évi kamatokat, amelyeket a külömböző kormányhivatalok hajtanak be adók alakjában. Az iparok felett rendelkező iparbárók és bankárok most valójában ugyanazt a szerepet töltik be a termelésnél, mint amilyen szerepet játszottak a földesurak a régi feudális rendszerben. És mint akkor, úgy ma is karhatalommal tartják fenn azt a rendszert, amely a dolgozók millióit arra kényszeríti, hogy gondtalan, kényelmes, kiváltságos életet teremtsenek a “birtokos” osztály részére. * A szocializmus ellenszere Újévi kívánságok Ilyenkor, az év utolsó napjaiban, mi is engedelmeskedünk a régi szokásnak, összeállítjuk az újévre vonatkozó kívánságainkat. Négy évtized alatt olvasóinktól, barátainktól, — no meg az ellenségeinktől is— annyi kívánságot kaptunk, hogy azokból hatalmas méretű raktárt rendeztünk be. Merjük állítani, hogy ilyen nagy raktára még a legnagyobb “mail-order” üzletnek sincs, jut tehát innen bőven mindenki számára. A baj csupán az, hogy nem ismerjük minden egyes olvasónknak és jóbarátunknak igényét s Ízlését, kérdőivek kiküldése nélkül tehát roppant nehézségekbe esne mindenkinek a megfelelő kívánságát kiválasztani. Megtörténhetne például, hogy csak száz évet kívánnánk annak, aki esetleg 200 évre vágyik; vagy egy egész millió dollár értékű vagyont annak, aki félmillióval is megelégszik. Ezen bajok elkerülésére felkérjük olvasóinkat, hogy kövessenek bennünket ebbe a ‘‘kívánságok nagy raktárába”, ahol mi csak az útmutató és tanácsadó szerepét töltjük be és mindenki válassza ki maga-magának a neki legjobban tetsző jókívánságot. Mint minden nagy raktárnak, úgy természetesen a mienknek is van pince helyisége is. És mint minden valamire való áruházban, úgy itt is csak a “B” jelzésű árukat tartjuk: Bu, Bánat, Betegség és hasonló ilyesmiket. Nem is igen használjuk őket, legfeljebb azoknak küldünk belőlük egy-egy kis csomagot, akik mindenáron be akarják vinni az emberiséget a harmadik világháborúba. Dehogy is engedjük, hogy ezekből csak egy morzsa is jusson a mi olvasóinknak. Ha rajtunk állna, soha hírüket se hallanák. A földszinten, mindjárt az ajtó mellett áll az EGÉSZSÉG szekrény; ebből már válogathatnak olvasóink annyit, hogy eltartson egy egész hosszú életre. Aztán mellette van a JÓLÉT, odább a JÓKEDV, a másik oldalon a SZERENCSE és végre egy óriási halom BOLDOGSÁG. Ezekből válasszanak ki olvasóink egy jókora halmazt és őszinte szívből kívánjuk, hogy azok teljesüljenek a ránk jövő 1953-as évben. Ipari feudalizmus A történelemből tudjuk, hogy a római birodalom felbomlása után kialakult a hübérrendszer, amely hamarosan uralkodóvá lett az akkori egész müveit világon. Ebben a rendszerben, — amelyet a feudalizmus néven is említenek, — az uralkodók felosztották a földet, — a megélhetés akkor még egyetlen forrását, — hadvezéreik között, akiknek a munkások (jobbágyok) beszolgáltatták termelvényük bizonyos részét azért, mert a földeken dolgozhattak. * Úgy tudjuk, hogy ezt a rendszert világszerte felváltotta a tőkés termelő rendszer amikor a föld mellett már az iparok is megélhetőségi lehetőséget nyújtottak. És mégis most olyan átalakulási folyamatnak vagyunk tanúi az Egyesült Államokban, mintha újra visszatérnénk a feudális rendszerhez. Ez az uj rendszer természetesen nem a föld, hanem az iparok birtoklásán alapszik és azért a középkori hübér-rendszerrel szemben IPARI FEUDALIZMUSNAK nevezhetjük. Az Egyesült Államok ipari feudalizmusáról számolt be a kereskedelmi minisztérium mulheti azon jelentése, hogy a közadósságok ebben az évben újra szaporodtak 8 és egy-negyed billió dollárral. így az Egyesült Államok közadóssága (szövetségi, állami es város) most már 297 billió dollárt tesznek ki. Hogy ez mit jelent, arra igy mutat rá a kereskedelmi minisztérium: “Ebből az Egyesült Államok minden lakójára, még a csecsemőkre is, 1892 dollár esik.” Ezen közadósságokon kívül az amerikai népnek rendkívül nagy adóssága van a hitelre vásárolt dolgokért, a lakóházakra felvett kölcsönökért, stb. Ezekről nincs semmiféle hivatalos kimutatás, de annyi tény, hogy ez is roppant nagy összeg lehet. De ha ezt figyelmen kívül hagyjuk is, a közadósságok terhe is szörnyű nagy, — közel 2000 dollár minden egyes lakosra, aminek csak a négyes kamatja is évi 80 dollárt tesz ki. ' A közadósságok tehát azt jelentik, hogy az Egyesült ÁllaA kereskedelmi minisztériumnak az a jelentése, hogy az amerikai közadósságok egyre emelkednek és hamarosan el fogják érni a 300 billiót, egyes körökben aggodalmat keltettek. A gyenge szivüek megerősítésére a gazdasági problémák “tudományos” vizsgálatára alapított Twentieth Century Fund is kiadott egy nyilatkozatot. A 10 millió dollár alapítvány hozadékán kitartott “gazdasági tudósok” úgy tartják, hogy a nagy közadósságoktól nem kell félni. “Az államadósságok biztosítják a nemzet gazdasági jövőjét”, — mondja ez a jelentés. De hogyan lehetséges az, — kérdezi az egyszerű ember, — hogy valakinek (akár egy nemzetnek is) gazdasági jövőjét a nagy adósság biztosítsa? A Twentieth Century “tudósai” emigyen felelnek erre a fogas kérdésre: Miután az adósságokra kamatokat fizetünk, ezen kamatokból a kölcsönzők megtakarítanak bizonyos összegeket, amiket azután újabb iparvállalatokba fektetnek be és igy az iparok fejlesztésével elejét veszik az ipari pangásoknak. Csodálatosan egyszerű dolog! Annyira egyszerű, hogy a Twentieth Century Fundation “tudósai”, amelynek milliói szintén ilyen állami kölcsönökbe vannak befektetve, egyenest azt ajánlják, hogy a kamatokat a jelenlegi 3 százalékról legalább 5 százalékra kellene felemelni, mert igy a kölcsönzők még többet tudnának megtakarítani és még több gyárat tudnának nyitni. Igazán kitűnő “tudományos” okoskodás ez! Csak éppen az az egy hiba van benne, hogy a velőkig adóztatott munkásoknak nem marad mivel vásárolni a gyárakban termelt árukat, mire sokkal gyorsabban bezárják, mint felépítették azokat. Éppen azért Charles E. Wilson (nem a mostani csillag, hanem a másik, a General Eh“ctric elnöke, aki már lehullott) azt ajánlja, hogy az Egyesült Államoknak ki kellene fizetni azt a pár száz billió közadósságot. A volt mozgósítási direktor mindjárt meg is mondja, hogy lehetne megszabadulni az állami adósságtól. Van az Egyesült Államok tulajdonában egy csomó vizierő- mü, — mondja General Electric Wilson. — Ezeket szívesen megvennék olyan “Utility” társulatok, amelyek szakértők az ilyenek kezelésében. Ezek nem csak igen nagy összeget fizetnének érte, hanem olyan nagy adót fizetnének utána, hogy abból pár évtized alatt ki lehetne fizetni a közadósságokat. Milyen nagyszerű ajánlat! — mondják a kereskedelmi lapok szerkesztői. És milyen egyszerű is! A utility társulatok eladják a fogyasztóknak a közköltségen felépített erőmüvekkel termelt áramot, s annak egy részét visszaadják a népnek, más részét pedig megtartják maguknak azért, hogy a közvetítést elvállalták. És ne feledjük, — mondotta Wilson, — hogy ezzel a művelettel egyben végetvethetnénk az Egyesült Államokban egyre jobban terjedő “besurranó” (creeping) szocializmusnak is. A nagy alapítványok A Department of Commerce kimutatása szerint az Egyesült Államokban 43 olyan nagy alapítvány (Foundations) működik, amelyeknek vagyona felülmúlja az egy billió dollárt. A legtöbbje ezeknek azt állítja, hogy a közösség érdekét szolgálja és azért adómentesek. A képviselőház egyik bizottsága kihallgatásokat rendezett ebben az ügyben, azt akarták megtudni, hogy csakugyan kiérdemlik-e ezen fundációk az adómentességet. A kihallgatott tanuk között szerepelt az egyik ilyen fundá- ció alapitója, Alfred P. Sloan Jr. iparbáró, a General Motors korporáció igazgatóságának az elnöke is. Az egyik képviselő felve-* tette azt a kérdést, hogy vájjon az ilyen alapítványok nem-e támogatnak néha még szubverziv célt szolgáló intézményeket is. “Ugyan, ugyan!” — méltatlankodott a 10 milliós alapítvány elnöke, — “hiszen mindenki tudja, hogy az ilyen fundációk nem a kapitalizmus gyengítését, hanem ellenkezőleg, annak megerősítését célozzák. És éppen azért”, — folytatta tovább Mr. Sloan, — “én azt ajánltam a General Motorsnál és ajánlom minden nagy iparvállalatnak, hogy a jövedelmük néhány százalékát fektessék ilyen alapítványokba a kapitalista termelési rendszer erősítésére”. Nyílt beszéd! Ennél tisztábban mi sem mondhattuk volna. Igaz, mi már régen mondjuk és sokszor megírtuk, hogy ezek a nagy alapítványok, amelyek egyes úgynevezett ’’filantrópa” mii-
